Vérteskozma, ahol csodaalmafa nőtt

 

„Buksi! Cézár! Bodri! Morzsi! Bundás!”  – hívogatom a kutyát, de egyik névre sem hallgat. Amikor megálltunk Vérteskozma első házánál, leparkoltunk és kiszálltunk az autóból, akkor vettük észre, hogy egy közepes méretű tarka kutya a falu másik végéből fut felénk. Nem tudtuk, hogy most megharap vagy üdvözöl. Kiderült, inkább az utóbbi. Egészen egyszerűen csak mellénk szegődik – így dönt -, kísér végig a falun, jön velünk mindenhová. Végül a Buksinál maradok, végig így hívom, esküszöm, hogy a sétánk végére már hallgat is a Buksi névre. Vérteskozmán járunk – amelyre azt mondják: élő skanzen, és tényleg olyan, mint egy falumúzeum, egymás után 18. és 19. században épült parasztházak egymás mellett, és végtelen csend az egész faluban – az egyik legbájosabb falu, amit valaha láttam.
Buksi, pulyka, vadalma

Ha ebbe a csendbe belecsörög a telefonom, oda az áhítat – gondolom -, gyorsan le is némítom a telefonomat. Előveszem a táskából, és látom, teljesen felesleges. Itt nincs szolgáltatás. Nincs térerő. Nincs internet.

Amikor az ember egy kis faluban sétál, a csend mellett azért a tyúkok kárálása, kakasok kukorékolása, kapirgálás, molyolás hallatszik a kertekből. Na, itt az sincs.

Egy idősebb úr sétál az út mentén, köszönünk, és persze azonnal megkérdezem, hogy hol vannak a tyúkok, jószágok a faluban?

„Itt senkinek nincs állata” – mondja.

„Ez komoly? de miért?” – kérdem.

„Hát, így alakult. Itt körülbelül húszan lakunk a faluban – a többi ház vagy üres és eladó, vagy nyaraló, és csak nyáron vannak itt a tulajdonosok. Nekem is volt tyúkom is, libám is még évekkel ezelőtt, aztán abbahagytam. Végül a pulykáimat el is lopták mind.”

„Itt? Ki? Olyan csendes, eldugott falu. Nem is képzelné az ember, hogy itt bármi eltűnhet.”

„Talán pont ez a baj, hogy ennyire csendes és eldugott.” – mondja, aztán ballag tovább, én kísérem, persze Buksi is jön velünk.

Buksi végig elkísér minket / Fotó: ORSZÁGKÉP
Buksi végig elkísér minket / Fotó: ORSZÁGKÉP

„Ismeri ezt a kutyát?”- nézek a férfira.

„Igen, talán ott, a harmadik házban élőké.. igen, ott a nyakörve. Persze. Nem tudom, hogy mi a neve, de látom, megkedvelte magukat.”

Aztán arról beszél, hogy megszokták a turistákat, rendszeresen járnak ide kirándulók, hiszen sok túraútvonal vezet erre. A háza előtt megállunk. Egy almafa ágaskodik a kerítés elő, roskadozik a piros almától.

„Ezt nem én ültettem. Egyszer csak fogta magát, és kinőtt. Nem oltottam be, nem permetezem, ez a fa egyszerűen csak teremni kezdett néhány éve, és minden évben rengeteg almánk van. Csodaalmafa. Nem is tudunk mit kezdeni ezzel a sok gyümölccsel. Most a feleségem almalét készített belőle, de még mindig tele van a fa. Na, vigyenek pár szemet.” – mondja, és leszed a fáról 5-6 darab almát.

Azonnal megkóstolom – édes, lédús, nagyon finom. Vadalma. Csodaalma.

Csodaalma / Fotó: ORSZÁGKÉP
Csodaalma / Fotó: ORSZÁGKÉP
Miért néptelenedett el a falu?

A török megszállás után elnéptelenedett Magyarországra elsősorban német földműveseket telepítettek, így Vérteskozmára is. Akkor Németország túlnépesedett volt – ezért is érkeztek ide földművesek. 1744-ben 59 katolikus sváb család telepedett le a faluba. Erdőt és földet műveltek, majd – az írások szerint – 1745-ben elsőként ők termeltek Magyarországon burgonyát. Plébániát és iskolát is fenntartott akkor a falu. Egymás között németül beszéltek Vérteskozmán.

1945-ben elfogadtak egy rendeletet  a kollektív bűnösség felfogásától vezérelve, és ennek értelmében vissza kellett települniük Németországba azoknak a magyar állampolgároknak, akik a legutolsó népszámláláskor német nemzetiségűnek vallották magukat. Emiatt Vérteskozmáról 1946 májusában 68 családot telepítettek ki. Szinte az összes ház üres lett. Mindössze négy család maradt a faluban. A politika szétverte egy kis, zárt közösség kultúráját, gazdaságát. A szép, német parasztházak viszont itt maradtak.

Gémeskút, templom, komondor

Buksi jön velünk – lényegében mutatja az utat. Egy komondorszerűség ugrik az egyik ház kapujának, kinéz rajta, és persze ugatja a mi Buksinkat, aki rá se hederít, peckesen lépdel mellettünk, előttünk, mögöttünk.

Gémeskút Vérteskozmán / Fotó: ORSZÁGKÉP
Gémeskút Vérteskozmán / Fotó: ORSZÁGKÉP

A falu kis temploma egy domb tetején található. A templom melletti dombtetőre kisétálva egy völgy terül el – a tisztás szélén az erdei fák már barnulnak, sárgulnak – visszavonhatatlanul megérkezett az ősz.

Itt az ősz / Fotó: ORSZÁGKÉP
Itt az ősz / Fotó: ORSZÁGKÉP

Egészen a falu végéig sétálunk, és nézzük a házakat – rendezett, tiszta falu. Az egyik ház előtt diófa, alatta millió dió – persze, hogy ezt is megkóstoljuk.

Egy biciklis áll meg mellettünk, ő is turista, kicsit elbeszélgetünk, aztán kerekezik is tovább, a falu végén az erdei úton akar tovább tekerni.

Buksi néz utána, aztán megindul az erdő felé.

„Buksi, gyere, megyünk vissza, ne kóborolj el”.

És Buksi megtorpan, megfordul, és persze, hogy jön velünk.

Miközben mi a falut csodáljuk, a kutyát elveszítjük szem elől. Néhány perc múlva viszont meglátjuk a kocsinál. Előrefutott, és ott vár minket. Elképesztő.

Elbúcsúzunk a mi kis „idegenvezetőnktől” – megszakad a szívünk, mert a kutya nem érti, hogy mi történik. Beülünk az autóba, és elgurulunk a faluból. Visszanézek Buksira, aki csak áll, és néz utánunk szomorúan.

Vérteskozmai panoráma / Fotó: ORSZÁGKÉP
Vérteskozmai panoráma / Fotó: ORSZÁGKÉP