Kacsacomb májával, egészben sült pisztráng, BBQ oldalas és máktorta – nehéz választani

  •   
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

 

Ahhoz, hogy az ember jól érezze magát egy étteremben, a legapróbb részleteknek is stimmelnie kell. Nem mindegy, hogy amikor a vendég belép, hogyan fogadja az étterem személyzete. Milyen helyet kínál –már, ha kínál -, hogyan vezeti az asztalig a vendéget, aztán ajánl-e italokat, ételeket, milyen hamar érkezik az étlap, és persze, hogy azon mi található és mennyibe kerül. És ezek csak a legfontosabb dolgok. Tudom, nem vagyok egyszerű eset, és érzékenyebb is vagyok az átlagnál, de én azt is figyelem, hogy a többi vendéggel hogyan kommunikálnak a pincérek, milyen gyorsan készül el az étel, (ne túl gyorsan, és ne túl lassan, hanem éppen ideális idő alatt), jaj, mennyi buktató!

Egy korábbi írásunkban már említettük Tatán a Várkanyar Éttermet. Nem, nincs szem előtt, vagyis: kicsit keresgélni kell, ha Tatán kirándul az ember és nem ismeri a várost – nem a tó partján van, hanem a vár „háta mögött”. Szóval: egyszer már említettük ezt az éttermet, hogy ez a kedvencünk – pedig Tatán legalább négy átlagon felüli étterem található, az egy főre jutó kitűnő éttermek száma jóval magasabb, mint az országos átlag, de a Várkanyar mindnél közelebb áll a szívünkhöz. Mindenért. Pontosan azokért, amelyeket a bevezetőben írtam. Mert minden a helyén van. Minden stimmel. A séfnek pedig innen is kézcsókom, üdvözletem, hálám, elismerésem, köszönetem, és ha újra megyünk, esküszöm, meghívom valamire: amit eszik-iszik… ott, a Várkanyarban. Nem beszélve a pincérekről… őket is! Őket is tiszteltetem!

Azt írják a honlapjukon, hogy stílusosan kialakított exkluzív étterem. Valóban vonzó a belső tér – amint belép az ember, fából készült asztalok és székek, a terem végén pedig a tatai vár látható – 3D-ben, valami olyasmi, mintha relief lenne, valami dombormű-féle, tényleg ötletes – ráadásul ízléses és szép is.

Van már törzsasztalunk, amikor betérünk. Márpedig a legtöbbször oda megyünk, ha Tata felé visz az utunk. Ha csak kirándulunk, akkor is, és ha dolgozunk, akkor is. Legutóbb Ausztriából, egy forgatásról jöttünk haza – fáradtan, és nem is voltunk túlöltözve. Volt is bennem egy kis kényelmetlen érzés, hogy „játszósban” jövök ebbe a nagyon jó étterembe, mert igenis, a Várkanyar séfjét és a pincéreket meg kell tisztelni azzal, hogy az ember valahogy mégis kinéz, amikor oda betér.

Mert az teljesen biztos, hogy valami egészen különleges fogásokat kóstolhat itt meg az ember.

Azt írják a honlapjukon, hogy „hihetetlen különlegességeikkel egyedülálló élményben lehet része, ha megvendégeljük.” Bontsuk a mondatot két részre. Az első állítás igaz: az ételkülönlegességek egyedülálló élményben részesítenek, a második pedig, hogy megvendégelnek, nos, ez is igaz. Igazi, hamisítatlan vendéglátásban lesz része annak, aki oda betér.

Az elejét gyorsan elmondom: bemész, mosolyognak rád a pincérek, udvariasan lesegítik a kabátot, az asztalodhoz vezetnek, kihúzzák a feneked alatt a széket, hogy kényelmesen helyet foglalj. Hozzák az étlapot, és azonnal fel is veszik a rendelést. Nincs „mindjárt jövök”, nincs várakozás.

Ettünk levest is és főfogást is. Egy gulyásleves volt zelleresen és méretes galuskával.

Ezzel kezdem. Az íze természetesen tökéletes volt. A hús színtiszta, vajpuha marha. Ellenállhatatlan.

A másik leves egy marhahúsleves daragaluskával és zöldségekkel. Ez a húsleves nem látott húsleveskockát, ezt bizony feltették hajnalban főni. Ezt onnan tudom, hogy a legkisebb mennyiségű ízfokozót, leveskockát vagy vegetát megérzem az ételben – van ugyanis valamiféle műíze. És persze nem is szeretem. Na, ennek nem volt „fokozott” íze. Csak szimplán, pőrén az eredeti, aminél nincs jobb. És ott gyöngyöztek a tetején a sárga zsírkarikák…hmmm.

A főfogások: egészben sült pisztráng friss salátával és vajas burgonyával, valamint konfitált kacsacomb májával, káposztás házi lebbencstésztával és alma relishsel. A pisztráng természetesen valóban egészben érkezett, de a pincér kifilézte nekem, szakszerűen, olyan volt, mint egy mutatvány, egyszerűen gyönyörű.

A kacsa omlott le a csontról, annyira puha volt, és az a lebbencstészta… Istenem. Még most is összefut a nyál a számban, pedig legalább egy hónapja volt, hogy utoljára ott jártunk.

Arra fel kell készülni, hogy mindenki eszik majd a másik tányérjából, mert annyira szépek, illatosak, kívánatosak az ételek, hogy nem lehet kibírni, hogy ne kóstoljunk meg mindent, amit csak kértünk. Legyen az bárkié az asztaltársaságnál.

 

Udvarias, de egyáltalán nem tolakodó, mosolygós pincérek figyelik a vendégek minden kérését, egyszerűen öröm oda járni – egy esemény.

A kávéjuk is kitűnő, egyedi kávéspohárban szervírozzák – itt egyetlen egy dologra ügyelni kell, nincs füle a csészének. Éppen sztoriban voltam, meséltem valamit és közben kapirgáltam a csésze oldalát, hogy na, hol az a fül, de nem volt sehol. A presszókávéval pedig vigyázni kell, mert eredeti, erős kávé, pont olyan, mint amilyet Olaszországban adnak.

Az biztos, hogy nem olcsó étterem. Ketten összesen 13 ezer forintot fizettünk. De a hal és a kacsa mindig picit borsosabb. Korábban – amikor munka után futottunk be -, a házi készítésű tészták közül választottunk, azok persze jóval olcsóbbak. De lényegében bármit választ az ember, nem tud hibázni. Több kedvencünk van az étlapról – például a BBQ oldalas és a máktorta is -, szóval, bajban vagyunk, ha oda megyünk enni… Hétköznapokon még csak-csak van hely, de hétvégén biztosan, hogy foglalni kell asztalt, mert egészen kicsi az esély, hogy foglalás nélkül meg lehet ebédelni a Várkanyarban.

Ördögfarok: van meggysör is, és juj, de finom!

 


  •   
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
Hirdetés