Tíz év múlva…

„Akkor tíz év múlva ugyanitt” – mondta János, hunyorított és nagyot szívott a cigarettájába. Frici, a léhűtő zsurnaliszta bólintott. „Tíz év múlva, Janikám. Tíz év múlva. Ha a Jóisten is úgy akarja.” Az utolsó korty fröccsét is legurította, és elnyomta a cigarettáját.

Jónás János zenész – éttermekben, bárokban és hotelekben szórakoztatja a nagyérdeműt. Hosszú szakálla, szemüvege mögé rejtőzik, szarkalábai a szeme sarkában barázdává mélyültek az évek során. Úgy döntött, szerencsét próbál külföldön. Grábel Frigyes újságíró, igencsak szereti a bort és a szép nőket. Sokak szerint kellemetlen ember. Kötekedő. Különösen, ha iszik. Szikár, csontos, borotvált, mindig kalapot visel, hidegben és melegben is – talán a feje tetején ritkuló haját takarja, fene tudja, de az az elnyűtt kalap mindig ott van a fején. Cigarettázik, sokat szív, és amikor a Mészáros asztalánál diskurál Jánossal, mindig, amikor beleszív a cigarettájába, a távolba mereng, és valami nagyon filozofikus, nagyon mély gondolatot közöl. De hiába. János sosem veszi komolyan, inkább mosolyog rajta – felszín az egész, hülyeség, gondolja magában, de a világért sem bántaná meg Fricit, így nem is mondja neki, hogy teljesen üresek a mélynek hitt gondolatai. János és Frici gyerekkori barátok, és időről-időre az abonyi Mészáros vendéglőben múlatják az időt. Szeretik ezt a helyet. Meleg, isteni pogácsák, finom, kiadós ételek, jó bor és persze kiváló hangulat.

Most viszont János búcsúzik. Holnap utazik. Frici megfogadja félrészegen, hogy addig be sem teszi a lábát a Mészárosba, amíg János vissza nem tér.

Gyorsan eltelt a tíz év

Frici betartotta az ígéretét, még a vendéglő közelébe se ment. Más törzshelyet talált magának, ahol kedvére iszogathatott, bámulhatta a hatalmas keblű csaposnőt, olykor flörtölhetett is vele. Persze, csak óvatosan, a kocsmárosnő férje hordta az árut, a hordó söröket és más italokat. Mogorva, erős ember.

Szóval, János hazatért. Szombaton a Mészáros vendéglőben – üzente Fricinek, aki úgy várta a találkozást, hogy korábban megérkezett, és az étterem előtt, a különleges, láncokból megépített bogrács-szobor mellett várta Jánost.

Az abonyi Mészáros vendéglő
Az abonyi Mészáros vendéglő / Fotó: ORSZÁGKÉP

Rekkenő hőség volt. „Itt semmi sem változott” – állapította meg Frici, és persze magában örült egy kicsit, hogy újra itt, újra a kedvenc helyén ebédel és borozgat majd a barátjával.

János pontosan érkezik. Már messziről hadonászik, kalimpál, integet Fricinek. A két férfi megöleli egymást, ütögetik egymás hátát, „hogy vagy, barátom, hogy vagy, te sem fiatalodtál, hadd nézzelek” – ilyeneket mondanak egymásnak.

Az abonyi Mészáros vendéglő
Az abonyi Mészáros vendéglő / Fotó: ORSZÁGKÉP

János nézi a Mészárost, és megállapítja: itt minden ugyanolyan, mint tíz éve.

Egyikük sem gondolta még akkor, hogy egyáltalán nem így van. Minden megváltozott.

A vendéglő teraszára ülnek le, a legutolsó asztalhoz. János fintorog, valami nem tetszik neki, az már szent igaz. Élő zene szól – egy szintetizátor zaja tölti be a teraszt, és egy hang. Valaki énekel. „Csak ne lenne abszolút hallásom” – gondolja János, és csak szenved, fájnak neki a hangok, rázza a fejét kegyetlenül. „Ha én így játszottam volna külföldön, még aznap kirúgtak volna” – mondja Fricinek, aki nem a zenére figyel, hanem arra, hogy vihar lesz. Ezt pedig a fejük melletti, sűrűn szövött pókháló mozgásából gondolja. A szele már ideért, a hónapos – vagy éves – pókhálószörnyetegek hullámoznak a meg-meglibbenő szellőben. „Csak addig ne érjen ide a zivatar, amíg ebédelünk” – gondolja Frici.

Egy kedves, fiatal lány érkezik, felveszi az italrendelést, hát, persze, hogy fröccs, jó hideg. Vörösborból. Milyen vörösbor van? Hát száraz meg édes. Rendben, de milyen fajta? Hát, száraz meg édes. A két barát feladja. Jó, akkor szárazból hozzon fröccsöt. A lány csacsogva közli, hogy hoz egy kis pogácsát, de nem ám hagyományosat, hanem egészen különlegeset. Mosolyog, a két jó barát pedig örül – tetszik a szép kislány, Frici már érzi: szerelmes lett, és különféle giccses szóvirágokat sző magában.

Percek alatt meg is hozza a szilvalekvárral töltött pogácsapapucskákat és a sajtos és töpörtős pogácsákat a lány.

„Ez az, végre, ez hiányzott nagyon” – csettint János, és beleharap az egyik papucskába. Nem langyos, nem meleg, nem most sült, de finom. Elismerően bólint, egyél te is Frici, mondja, de Frici csak a borát kortyolgatja.

A pincér is érkezik hamar. „Brassóit szeretnék kérni” – hadarja János, aki évek óta nem evett brassóit. „Az nincs.” – vágja rá a pincér. Ez Jánosnak rosszul esett. Meglepődve nézett a pincérre: „De hát itt van az étlapon, hogy van brassói.” A pincér gúnyosan néz Jánosra, és elfordul Frici elé. Válaszra sem méltatta a zenészt. Valószínűleg valami ilyesmit gondolhatott: Brassói nincs. Nem érti? Nincs. Ennyi. Mit kell itt kekeckedni, hogy mi van az étlapon és mi nincs. A jólelkű János el is szégyelli magát. Nem szokott ő kötekedni.

Frici még mindig a mély gondolataiban tévelyeg, észre sem veszi az iménti jelenetet, csak arra lesz figyelmes, hogy a pincér felé fordult. „Én egy rántott májat kérnék sült krumplival és valamilyen savanyúságot is hozzon.” A pincér felírja, és unottan fordul vissza Jánoshoz. „Jó, akkor hozzon nekem egy kacsacombot.”

A pincér elmegy. A szikár zsurnaliszta egyszer csak felkiált: mi az Istenharagja az ott a hátad mögött?

A teraszról nyílik egy ajtó, amelyet elfelejtettek becsukni – vagy szándékosan hagyták nyitva -, és mindent lehet látni, ami azon az udvaron van. A koszos, penészes seprűtől kezdve a foltos, mocskos rongyokon át a valamivel tele lévő vödrökig és szódásüvegig ott minden van.

Kissé rendezetlen csendélet
Kissé rendezetlen csendélet / Fotó: ORSZÁGKÉP
Mindketten éhesek.

Nagyon éhesek. Sokat kell várni az ételre – de hát tele van a terasz is, sőt, bent is ülnek.

Csaknem egy óra múlva érkezik a főétel. Mohón vág bele János a kacsacombba…. kár volt ennyire sietve bekapni az első falatot. Kár volt hinni a szemnek… valami nem stimmel – érzi János -, ennek a húsnak szaga van. No, nem olyan erős, talán nem romlott… Az is lehet, hogy csak nincs eléggé besózva. Hússzaga van. Erős hússzaga. „Te Frici, orrontsd már meg ezt a húst.”

Frici óvatosan közelít a húscafat felé. Ennek bizony nem sült kacsa illata van. Nem biztos, hogy büdös. Lehet, hogy csak nincs fűszerezve… De ettől a pillanattól kezdve már mindegy. János nem tudja megenni. A hagymás törtkrumplija sem csábítja: vizes, ázott darabok valami pürében… Sült krumplit kér Fricitől, aki közli: „nem ajánlom. Valamiféle különleges indiai fűszerféleséget szórtak rá. Kurkuma. Vagy valami ilyesmi. Édeskés tőle a krumpli.”

Erős, oda nem illő fűszer a sültkrumplin / Fotó: ORSZÁGKÉP
Erős, oda nem illő fűszer a sültkrumplin / Fotó: ORSZÁGKÉP

Jó, akkor azzal sem lakunk jól – gondolja János. De milyen a rántott máj?

„Az finom. Puha, nem cipőtalp, vékony, és nincsenek benne azok az erek és ínak, amelyek nyúlnak, rágósak. Ezt jól megcsinálták.” – bólint Frici, és jóízűen falatozza a rántott májat. Persze, János kér belőle, legalább a felét adja oda, mert éhen hal.

Na, jó, sózni kell, ugye, mert a máj sótlan, de ez természetes, hiszen nem szabad besózni sütés közben. A sótartó az asztal közepén, többen belenyúlkáltak már, a sótartó szélén ilyen-olyan morzsák éktelenkedtek – nem túl gusztusos.

A sótartóba bizony beletapiztak már / Fotó: ORSZÁGKÉP
A sótartóba bizony beletapiztak már / Fotó: ORSZÁGKÉP

Elköltik a májat ketten, jó barátok, mit sem számít, hogy éhen maradtak, még a maradék pogácsákat elmajszolták, valami mégiscsak legyen a hasukban, egyszer élünk, jöhet még egy fröccs. Szárazból.

Frici mosdóba megy a sok fröccs után.

Nem szeretne kezet mosni, de hát ugye muszáj. Úgy érzi, attól a szappantól és a mosdótól még koszosabb lesz a keze. „Hunyjuk be a szemünket, és mosakodjunk” – gondolja.

A koszos szappan... / Fotó: ORSZÁGKÉP
A koszos szappan… / Fotó: ORSZÁGKÉP

A mosdó melletti falon díjak. A legjobb étteremnek járó díjak. Az utolsót 2014-ben kapta meg a Mészáros vendéglő.

Tíz éve még nagyon jó volt – mondja Jánosnak. Igen. De ahogy látom, még négy éve is. Mi történhetett?

Rossz napot választottunk.

Ezzel nyugtatják magukat, a zenész és a zsurnaliszta. Rossz napot. Rossz napja volt a szakácsnak, rossz napja volt a pincérnek és a zenésznek is. Van ilyen. Ne ítéljünk egyetlen látogatásból – szögezik le az ebéd végén.

Van bennük valamiféle nosztalgia. Nem akarják elhinni és elengedi a helyet. Nem lehet, hogy ez az étterem rossz lett. Nem lehetséges. Az abonyi Mészáros vendéglő jó hely. Az is volt, és most is az. Igen, jó hely, csak rossz napot fogtak ki.

„Pörköltet kellett volna rendelni, az csodálatosan nézett ki a szomszéd asztalnál” – csóválja a fejét János.

Frici az ajtóból még visszanéz, látja a fiatal italos pincérlányt, tetszik neki, kétségtelen.