Titkos hídon át látogatták a grófkisasszonyt a legények

Felújítják a dégi Festetics-kastélyt a Nemzeti Kastélyprogram és Nemzeti Várprogram keretében. A munkát napokon belül elkezdik. A kastélyépületet rekonstrukciója egy év múlva készül el a tervek szerint, de a melléképületeket és a hatalmas angolparkot is felújítják – ez újabb egy évig tart majd. A cél az, hogy egy egységes, Európában is egyedülálló turisztikai élménycsomagot hozzanak létre. A Festetics-kastély és környéke 1,5 milliárd forint Európai Uniós forrásból újul meg, amit Magyarország kormánya további 1 228 155 716 forintos hazai támogatással egészít ki. Elmentünk megnézni a kastélyt és a parkot – még most, a felújítás előtt, és titkos történetekre bukkantunk – például egy beteg grófkisasszony történetére.

„Jöjjenek, ma akciós hétfő van, ingyen meg lehet látogatni a parkot. Egyébként 400 forint fejenként a belépés, de mondom, ma akció van – mosolyog az őr, aki a kastély kertje előtt üldögél egy kisszéken. Aztán folytatja: „Itt dolgozott szinte az összes ősöm. A nagyapám nagyapja asztalosként, aztán így tovább, lovász is volt valamelyikük, végül az anyám dolgozott itt, a konyhán, de akkor már gyerekotthon volt, tudja, a szocializmusban.”

Aztán utunkra enged, és mi azonnal egy hatalmas kocsányos tölgybe botlunk. Nem vagyok botanikus, de meg vagyok győződve arról, hogy ez a fa már az 1900-as évek eleje óta itt áll. Hatalmas, próbálom ölelgetni, mérem, hogy hány méter lehet átmérője, de csalóka, mert kanyarodik a fa törzse, így nem tudom végül megállapítani. Egy dolog biztos: óriási a fa. Több ága már a földre hajlott.

A kastély valóban nagyon rossz állapotban van. Közelebb megyünk, nézelődünk be az ablakokon.  „Ott már nincs semmi, bemenni nem lehet” – kiabál utánunk az őr. „Már mindent kipakoltak, üresek a termek. Bármelyik pillanatban jöhetnek a gépek, és elkezdődhet a felújítás. Mert hála Istennek felújítják, rá is fér. Nem is tudom, mikor volt itt utoljára rekonstrukció.”

Végtelenül barátságos az őr: „ha hátra mennek, a kastély mögé, lehet látni, hogy mennyire leomlott az alapja az épületnek. Na, azt képzeljék el, hogy itt forgatták a Kincsem című filmet. Látták? Én itt voltam a forgatáson. Nézte a stáb, nézte a kastélyt, és csóválta a fejét. Ez így nem lesz jó. És nekiálltak gyorsan felújítani, hogy a filmben jól nézzen ki. Tudják, mennyi idő alatt állították helyre az eredeti állapotába?”

„Fogalmam sincs” – válaszolom.

„Egy nap alatt, kérem.” – aztán elneveti magát. „Hungarocellből. De teljesen úgy nézett ki, mintha eredeti lenne. Az volt a díszlet, azt mondták.”

Megkerüljük a kastélyt, és valóban: hátul talán még jobban omladozik az épület – a hungarocell díszletnek nyoma sincs. Viszont egy hatalmas park tárul elénk.
Az egykori főnemesi rezidencia Magyarország egyik legszebb, 1815 és 1818 között felépített klasszicista kastélya, amelyet Magyarország egyik legnagyobb történeti kertje övez.

A rezidencia építtetője Festetics Antal, tervezője Pollack Mihály volt. A kastélyt és a többi melléképületet 27,4 hektár területű angolpark, valamint több kilométer hosszú tórendszer övezi, utóbbi egyik szigetén áll a festői szépségű Hollandi-ház.

Elballagunk a Hollandi-házig, és azt találgatjuk, hogy ott mi lehetett. Én váltig állítom: biztosan vendégház volt, vagy valami ilyesmi. De nem. Hajdan a földszinten tehénistállót alakítottak ki, az emeleten pedig egy tüdőbeteg – állítólag tbc-s – grófnő gyógyult az ammóniagőzben, a kor orvostudománya javallatának megfelelően. Vagyis: az istállóból egy szellőztető rendszeren keresztül folyamatosan engedték be a tehénszagot a grófkisasszony szobájába. Hmmm.. Aztán, hogy meggyógyult-e a különleges szagtól? Erre egy másik idős ember adja meg nekem a választ, aki a tórendszer egyik ágában horgászik békésen.

„Az biztos, hogy kilencvenvalahány éves koráig élt a grófkisasszony. Hogy végig beteg volt-e, az nem lehet tudni.” – mondja, de közben a kapásjelzőket figyeli mereven.

„Mit fogott ma?” – kérdezem.

„Van néhány kárász a szákomban.” – mutatja, aztán sorolja, hogy ebben a tóban van aztán miden, ponty, keszeg, de még ragadozóhalak is.

„Az előbb pergetett itt az egyik kolléga, és azonnal fogott két süllőt. De van csuka és harcsa is.”

Fura építmény előtt állunk, valami medenceféle.

„Innen vezették fel a vizet a kastélyig” – mondja a horgász.

Na, akkor erre is választ kaptunk.

Továbbra is a grófkisasszonyról kérdezem mert nem hagy nyugodni a gondolat, hogy azért, mert tüdőbeteg volt, ide száműzte a család, erre a kicsi szigetre.

„Akkoriban nem is létezett ez a nagy híd, hanem csónakkal jöttek át, és hozták az élelmiszert a kisasszonynak naponta többször.”

A dégi Festetics kastély / Fotó: ORSZÁGKÉP
Sok mindent megtudtam tehát a grófkisasszonyról, a betegségéről és arról, hogyan próbálták gyógyítani.

De ez az úr nem lesz itt mindig, és nem mesélheti el miden látogatónak a történetet. És épp ez a lényege majd a felújított épületnek, ugyanis a rekonstrukció során arra is törekednek, hogy az épületek múltját a történetmesélés, az anekdoták mentén is megismerhetik majd a látogatók – ez olvasható a közleményben. Minden helyszínen bemutatják az egykori birtokos családok egymást váltó generációit, és szinte megelevenednek majd a történelemkönyvekből ismert nemesi családok tagjai.

A kastélyban, várban zajló életmód, a főúri család hétköznapjai és ünnepei, sőt a személyzet feladatai is a kiállítás részét képezik majd a rekonstrukció után. A koncepció fontos eleme az interaktív és multimédiás eszközök használata és kiállításokba építése. Így be lehet például mutatni az épületek kinézetét különböző építési korszakokban, virtuális túrát lehet tenni a kiterjesztett valóság alkalmazásával a műemlék falai között különböző történelmi korokban, de egy speciális vetítéssel láthatóvá válik egy makettben, hogy az épület egyes helyiségei milyen célt szolgáltak.

Tovább sétálunk, és egyszerűen csodáljuk a zegzugos tórendszert a számtalan apró híddal.

Szinte minden zugban horgásznak – fiatalok, idősebbek.

A hatalmas parkban órákig lehetne sétálni. Az egyik idős horgász mutatja, hogy innen 20-30 perc gyalogútra jobbra van a grófi temető. Oda már nem megyünk el, inkább bevetjük magunkat az árnyas erdei sétányra.

Csak mi lépdelünk – de a lépéseink zaját túlharsogják a madarak. Üvöltenek. Komolyan. Ilyet még nem hallottam soha.

Újabb húsz perc alatt érünk vissza a kastélyépületig. Azon gondolkodom, amit az idős horgász mondott, hogy persze, végtelenül örül mindenki, hogy felújítják a fő- és melléképületeket, valamit a parkot is. De vajon ők utána is bejöhetnek majd horgászni, mint az elmúlt évtizedekben? Vagy ki lesznek tiltva?

A kastély előtt újra találkozunk az őrrel.

Gyorsan meg is kérdezem tőle, hogy ő mit hallott, vajon a horgászok bejöhetnek majd a felújítás után? Azonnal rávágja, hogy persze, nem lesz ezzel semmi gond, ezt a gróf úr meghagyta, hogy minden maradjon a régiben, ahogy eddig is volt, csak újítsák fel a komplexumot.

„Aztán sajnos a gróf úr meghalt. De biztos, hogy nem lesz gond, hiszen a papírokat még aláírták.” – bólint.

Elmesélem neki, hogy mennyire érdekes a tbc-s grófkisasszony története, és hogy szerintem milyen szörnyű lehetett ott neki bezárva, betegen, tehénszagot szagolgatva egész nap, mire az öreg rám mosolyog, és csak ennyit mond:

„Ne gondolja. Nagyon sokáig élt, több mint 90 évig – szép kor. És nem volt ő annyira egyedül. Volt a ház mögött egy titkos híd, amely a faluba vezetett. Azon a kis hídon lopakodtak be a grófkisasszonyhoz a falubéli legények.”

Mindketten elnevetjük magunkat. Ja, így azért már mindjárt más.

Hogy aztán ezekből az anekdotákból mi igaz, és mi nem… nos, ezt majd a kiállításból talán megtudjuk – jövőre, vagy két év múlva.

Ígérjük, visszatérünk, és a felújított kastélyt is megmutatjuk.