Tudja hol van a Szerelem-sziget?

„Gyerünk, gyerünk” – még tapsol is Deák tanár úr, a tornatanár, aki elhatározta: ma olyan jó idő van, hogy irány a Szerelem-sziget, öt kör futás. Mi, 16-17 éves süldő lányok – ezt utáltuk a legjobban. Miért kell futni a Szerelem-szigeten, és miért ilyen sokat? Öt kör? Uramisten. „Ne már, tanár úr.” De Deák tanár úr hajthatatlan, itt ma öt kör futás lesz, ha törik, ha szakad, sőt, Deák tanár úr kezében stopperóra, mert méri is majd a szintidőt.

Unottan, csoszogva tesszük meg az első futólépéseket a töredezett betonon, Deák tanár úr nem jön velünk, ő már idős, a sarkon ácsorog, és figyel. Noémivel és Helgával eldöntjük, hogy bizony mi nem futjuk le ezt az öt kört. Az első körnél, ahogy eltűnünk Deák tanár úr látóköréből, ahogyan átmegyünk a hídon, és befordulunk a földútra,  bebújunk egy bokorba, és számoljuk a köröket, hányszor fut el a bokor előtt az, aki becsületesen végig csinálja – például az Ildi, mert ő mindig lefutja. Guggolunk a bokorban, nevetgélünk, Helga valami sztorit mesél, egészen jól eltelik így az óra – gondoltam – ,amikor a vállamon kopogtatnak.

Felnézünk mind  hárman – Deák tanár úr. Mégiscsak utánunk jött. Sosem szokott. Lebuktunk. Nem szidott le nagyon. Inkább láttam egy huncut mosolyt a szeme sarkában. De azért büntetést persze kaptunk. Mindez 88-89-ben történt – a rendszerváltás hajnalán -, amely tény a történetünk szempontjából teljesen érdektelen.

Azóta nem jártam Veszprémben  a Szerelem-szigeten. És Deák tanár úr is ma már Feri bácsi, aki mindig eljön az osztálytalálkozókra, mert szinte ő volt az egyetlen tanár, akit szerettünk.

Harminc év telt el, és most újra ide keveredtem, a veszprémi Szerelem-szigetre.

És sehol nincs már az én bokrom, az én futóköröm… egy teljesen felújított, álomszerű, gyönyörű sétányt építettek a helyére.

A Séd-patak partján húzódó útvonal két kilométer hosszú, és több hidacska szeli át a patakot. Gyalog és biciklivel is meg lehet tenni kényelmesen ezt a két kilométer hosszú utat, és táblák segítik a látogatót, hogy merre milyen látványosságot talál. Mert ezen a sétányon bizony két Árpád-kori épület – vagy rom – is található.

De kezdjük az elején. Az Úrkút utcán indulunk el,  itt rögtön egy kis hídon átmegyünk a Séd-patak másik oldalára. Azért hívják egyébként Szerelem-szigetnek, mert eredetileg két ágon futott a patak. Volt itt egy vízi malom is, amely már a 13. században állt. Aztán 1962-ben végleg leállították, mert a vizet a malomárokból elvezették. A malom épületéből később borozó lett, aztán kisvendéglő, aztán mára – valószínűleg – az is tönkrement, mert zárva volt, sőt, egyáltalán nem úgy tűnt, hogy a közeljövőben kinyitna, vagy hogy a közelmúltban nyitva volt. Sajnálom, mert bementünk volna egy ebédre, de mindegy – lépjünk is tovább.

A Séd-patak partján sétálva egy izgalmas játszótérbe botlunk – na, ez igazán jó lehet a gyerekeknek, elképzelem, hogy én gyerekkoromban órákat tudtam volna itt játszani, nézzék meg a képeken!

Kicsit tovább sétálva a Margit-romokat találjuk – ez egyébként a Szent Katalin domonkos apácakolostor volt, amelyet 1240-ben alapított Bertalan, Veszprém püspöke. Ebben a női kolostorban az apácák önfeláldozó szeretettevékenységeket végeztek, például betegeket ápoltak és tanítottak. Itt nevelkedett Szent Margit, IV. Béla király lánya is, mielőtt a Nyulak szigetére, a mai Margit-szigetre költöztették volna.

Tovább sétálunk a Margit-romoktól, és egy bájos bisztrót találunk

Fricska a neve, és a bejárat elé egy könyvszekrényt tettek, hogy idehozni  is lehet könyveket, de vinni is – vagyis, pontosabban, aki kivesz egyet, tegyen be egy másikat. Értem, értem… de… miért? Szóval: ez egy sétány, itt egy étterem.. miért van itt könyvszerkény? Azért, hogy ha valaki le akar ülni, és mondjuk olvasni a padon – és nem hozott könyvet – , akkor megtehesse? Na, jó, de akkor – többnyire – nyilván, nem hozott magával egy másik könyvet, amelyet a kivett könyv helyére tenne. Vagy igen? Vagy egyszerűen csak kivesz az ember egy könyvet a szekrényből, olvas egy-két órát a padon, aztán visszarakja… Aha, ez lesz a megoldás, szerintem. Rendben, ezt nem nagyon értem, de nem baj, lehet, hogy velem van a gond. Jó, elfogadom, végtére is helyes az a könyvszekrény ott, a sétány közepén. Ami viszont  tényleg megfogott: a fények a huplis falon. A nap sugara, demerung, ahogyan árnyékot vetnek a huplik… Lenyűgöző látvány volt.

Mint ahogyan a további csoda, ami a szemünk elé tárult: fent a vár, a vár végén a kereszt, és alatta a kacskaringós Séd-patak, a partján pedig lakóházak – mindegyik egy-egy mesés épület, tényleg, mintha egy film díszlete lenne, nem is egy élő utca. De azt hiszem, itt a képek többet mondanak, mintha írnék róla hosszadalmasan.

Sajnos nem volt több időnk a sétára, pedig még rengeteg érdekességet nem láttunk, és még az Állatkertet is nyíllal jelezte egy felirat – az sincs már innen messze.

Mindegy, ezt majd legközelebb, mert az biztos, hogy ide tavasszal vagy nyáron visszatérünk, ugyanis volt itt egy szökőkút, amiről nem írtam, mert nem működött, viszont egészen különösnek tűnik – ezt muszáj megnézni.

Szóval: nincs itt már a bokrom, ahová bújtam a futás elől, nincs itt már töredezett beton és földút sem, itt van helyette viszont az ország egyik leggyönyörűbb sétaútja, amelyet talán a helyiek ismernek jobban, és az a  néhány turista, aki nem csak a Várba és az Állatkertbe látogat el autóval, hanem elsétál ide is. Kíváncsi vagyok, hogy ha nyáron újra eljövünk, hányan lesznek, mert most, január közepén, ebben a napsütéses hétfő délutánon bizony egyedül voltunk. (ez persze egyáltalán nem volt gond, mert ilyen csendben már időtlen idők óta nem sétáltunk.)