Sajkod. Az emlék, amit soha nem felejtek.

 

Az öreg nyílegyenesen megy be az erdőbe, a part mentén, és közben káromkodik veszettül. Az egyik kezében a két bot, a másikban a horgászdoboz, tele horoggal, ólommal, damillal, és szerszámokkal. Én mögötte ballagok a szákkal, a merítőhálóval, a csalival és az etetőanyaggal, ami persze még nincs bekeverve.

Mondom, a öreg káromkodik, nehezen megy már, fájnak a lábai, sántít is, 78 éves. De mindenképpen el akart jönni ide, hogy itt horgásszunk. Előző nap azt mondta: vigyél el engem Sajkodra. Akarok még egyszer az életemben egy nagy halat fogni. Ott pedig biztos kifogok egy nagy pontyot, csukát vagy süllőt. Sajkod? – kérdezem. Hát, az meg hol van?

Sajkod / Fotó: ORSZÁGKÉP
Sajkod / Fotó: ORSZÁGKÉP

Az öreg kicsit hunyorított, sandán nézett rám, aztán mosolyogott: megmutatom neked. Sajkod a Balaton legszebb partja. Természetvédelmi terület, a Sajkodi-öböl ahol még halászni sem lehet, ott nagy halak vannak.

Jól van – mondtam -, menjünk. Nemcsak a halakért, hanem Sajkodért.

De hajnalban! Akkor menjünk! Induljunk el hajnali háromkor – mondta katonásan, amitől persze kirázott a hideg. Igaz, szeptember eleje van, nincs hideg, de hát miért kell olyan korán? – kérdeztem, mire csak annyit mondott: hogy fogjunk is valamit.

Évek óta ismertem már az öreget – nagyapám helyett nagyapám, ő tanította apámat is horgászni, és engem is. Vittem orvoshoz, ha kellett, vittem neki ebédet, olykor bevásároltam neki, és egyszer-kétszer a Szigetközbe is elmentünk – ő inkább nosztalgiázott, miközben horgásztunk, kevésbé érdekelte a csuka, mint az, hogy régen mennyivel szebb volt a Szigetköz, mielőtt azt az átkozott Bős-Nagymarosi vízlépcsőt el nem kezdték építeni. Így mondta. Pontosan így.

Szóval, másnap hajnali fél négykor már Sajkodon bandukolunk, autóval oda nem lehet bemenni, így jó messze parkolunk le.

Ezért káromkodik az öreg – már nehezen megy, és még jó ideig kell gyalogolni, mert elhatározta, hogy egészen bent, a félsziget közepén akar horgászni.

Sajkod a Tihanyi félsziget másik oldala – egészen lenyűgöző, ahogyan az erdőben sétál az ember, és balról a fák, jobbra pedig már a Balaton. Az erdős rész előtt egy zsebkendőnyi strand, alig ismeri valaki, csak néhányan szoktak ide járni.

Az erdőben pedig 20-30 méterenként horgászállások. Az egyiknél letáborozunk. Az öreg reszket – a fején és a kezén is észrevehető az időskori reszketés. Horgot köt – apró horgot.

Bezzeg ilyenkor nem remeg a kezed, Laci bácsi – mondom neki nevetve, mire felnéz, mosolyog a szeme.

Valami nagymonológot várok, de csak ennyit mond: nem. Jegyezd meg, kislányom, jó horgásznak nem remeghet a keze. Egyik bot megy pontyra, másik csukára.

Fogjál kishalat, de ne küszt ám, hanem vörösszárnyú keszeget. Az tovább bírja – mutat az öreg a kisbotra és a csontikra. Próbálkozom, idétlenkedek a kishalas szettel, de csak az a fránya küsz jön, az persze percenként, sehol egy vörösszárnyú keszeg. Fél óra múlva végre fogok egy kis ficánkoló, piros uszonyú halat, ennek az öreg nagyon örül, már tűzi is a hármashorogra.

A csukás botot nem kell nézni – az majd elindul, és a racsni hangjára felfigyelünk. A pontyos kapásjelzőt viszont meredten figyeli, egy szót sem szól.

Én a tájat nézem. Mókusok ugrálnak fáról-fára, a közeli tisztáson pedig millió ürge szaladgál. Lyukból ki, lyukba be. Néma csend vesz körül, pisszenni sem merek, az öreg bámulja a kapásjelzőt, de fél óra múlva már csak a fejét rázza, nem szeret ő pontyozni, fene vigye a pontyot, azt nagyon figyelni kell, nem úgy a csukát! Azt az ember meghallja, ha kapás van.

Kicsit arrébb sétálok, hagyom az öreget és csak csodálom az erdőt, hallgatom a nehéz csendet. Hirtelen valami mocorgást hallok a bokorban – elfut egy borz, vagy micsoda.

Egyszer csak az öreg kiabál, rohanjak, kapás, hallom ugye, recseg az orsó, viszi a nagy hal, csuka lesz ez, úgy tűnik. Ugrálok, hadonászok, hogy Laci bácsi, hát, vágjál be, vágjál be neki, elmegy a hal! De az öreg nem emeli a botot, nem vág be, hanem lassan lehajol a felöltőjéért, és kivesz egy szál cigarettát a felső sebéből. Rágyújt. Megmutatja az égő cigarettát, és hamiskásan azt mondja: majd ha ez félig leég, akkor vágok be. Nyelje csak a csalit az a dög. Nyelje. Ha most bevágok, kirántom a szájából a kishalat is és a horgot is. Hát, jó, mondom, feszülten figyelem, ahogy a hal viszi a damilt, meg-megáll, ilyenkor mindig megijedek, hogy otthagyta, de nem, az öreg szerint csak forgatja a szájába a kishalat. Aztán csak elég az a cigaretta, az öreg komótosan odasétál a bothoz, és egy rántással meghúzza. A bot kétrét görnyed, félek, eltörik, de nem. Laci bácsi tekeri az orsót, óvatosan, hagyja, hadd küzdjön a hal, néha engedi, néha feszíti. Aztán egyszer csak kiugrik a vízből a csuka, mert az, körülbelül három kilós. Pöttyös bőrű, nagy hal. Fél óra alatt ki is emeli, én a merítőhálóval rásegítek.

Az öreg reszkető kézzel veszi ki a halat a hálóból, és mondja, hogy na, hogy veszed ki a szájából a horgot? Hát, hogy? Benyúlok és kiszedem. Na, az kéne még csak – mondja -, ráharap a kezedre, Látod, mennyi tűhegyes foga van? Előszedi a dobozából a csípőfogót, és azzal kioperálja a hal torkából a horgot.

Hallani a nehéz csendet / Fotó: ORSZÁGKÉP
Hallani a nehéz csendet / Fotó: ORSZÁGKÉP
Ebben a pillanatban a pontyos bot kapásjelzője felcsapódik, az öreg eldob mindent a kezéből, azonnal megrántja a botot, az is majd’ kettétörik, hatalmas ponty küzd a damil másik végén.

Ez is három-négy kiló körüli. Tőponty. Emeld ki a hálóval, emeld ki – üvölt az öreg idegesen, mert érzi, hogy nem bírja kiszedni a vízből. Nem tudom megmeríteni a hálót, mert be kellene ahhoz mennem a vízbe, messze van még az a hal, de Laci bácsi szeme villan, itt nincs mese, be kell menni, vizes lesz a cipőm, hát vizes lesz. Megmerítem a hálóval a halat, és olyan nehéz, majdnem elejtem.

Végre kint van mind a két példány, az öreg nem is vacakol tovább, pakol, csomagol, nyolc óra lehet, reggel, menni kell haza, reggelizni, aztán a halakat meg kell pucolni.

Visszafelé bandukolunk az erdei úton, beszédes az öreg, mondja, mondja, hogy itt aztán rengeteg állat mocorog az erdőben, van itt minden, még vadmacska is. A strandon ifjúkorában sokat fürdött, udvarolt is ott egy lánynak, napokig kerülgette, az a lány volt az első szerelem.

Aztán megáll. Némán néz szét az öbölben, percekig csak áll, nézem a szemét, megint hunyorog, szomorú lett a tekintete. Nem szól semmit. Kérdem, mi a baj? De nem válaszol.

Hosszú idő telik el, én tétován állok mellette, segítenék, karolj belém, Laci bácsi, de kirántja a karját a kezemből. Nem. Tudok én menni – mondja, aztán lassan tovább sétál az autó felé, közben káromkodik, fáj a lába, sántít.

A kocsinál a kezembe nyomja a halakat. Vidd haza – mondja. A pontyból halászlé legyen. A csukát almával és fokhagymával tedd sütőbe. Nem kell sok idő neki, hamar megsül.

Kacsa a horgászállásban
Kacsa a horgászállásban / Fotó: ORSZÁGKÉP
De Laci bácsi, hát ezek a te halaid. Te fogtad.

Nem kell nekem hal – mondja halkan. Sajkodért akartam jönni. Nem a halért. Sajkodért. A szeme párás, de kőkemény ember, szálfaegyenes.

Amikor hazaérünk, még behív, főz egy kávét, nem sokat beszél, aztán elbúcsúzunk. Holnap megint jövök – mondom. Mit hozzak? Hát, valamit. Enni. Kolbászt. Meg vegyél teát is. Jó – mondom.

Másnap délután kopogok az ajtaján, a szomszéd jön ki, tördeli a kezét az asszony. Laci bácsi éjjel rosszul lett, annyi ereje még volt, hogy mentőt hívott. Elvitték a kórházba.

Az öreg búcsúztatása a balatonalmádi vöröskőből épült katolikus templomban volt. Nem emlékszem szinte semmire belőle. Hirtelen ment el. Fel sem fogtam, csak zokogtam. Nagyapámként szerettem.

Jó pár hét telt el, mire elővettem a fagyasztóból a halakat. A pontyból halászlé lett. A csukát pedig almával, fokhagymával sütöttem meg – egészben. Ahogyan mondta. Némán ettük meg a sajkodi halakat apámmal és anyámmal – apám Laci bácsiról mesélt közben.

Ennek már 25 éve.

Azóta Sajkod is változott: a strand már nem szabadstrand, körbekerítették. És horgászni sem szabad.

A pontyok és a csukák a víz alatt hallgatnak.

Szerző: Vági Barbara