Nem kérek más vendég által megrágott uborkát!

Nem írunk nevet. Nem írjuk le, hogy pontosan melyik az az étterem, amelyről beszélünk. Mert most nem az a fontos, hogy nevesítsük, hogy rámutassunk, hogy ez az, ahol megtörténtek ezek az érthetetlen és teljesen értelmetlen dolgok. Itt inkább most az a lényeg, hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy ilyennel is lehet találkozni, sajnos több helyen. Pedig nem éri meg… mert mi oda többé nem megyünk enni, az biztos. (kit érdekel, gondolja az étterem tulajdonosa. Teljes joggal, hiszen a vendéglátó hely évtizedek óta ott van, minden nap látom, amikor arra járok, hogy tele van, szóval, mínusz egy vendég valóban nem számít.) Mivel nem írjuk le az étterem nevét, nyilván képeket sem mutatunk, csak étel-közeli fotókat láthatnak.

Negyven percünk volt, hogy megebédeljünk, gyorsan kellett dönteni, és nem volt nagy választék. Budapesten, a Hősök terénél parkoltunk le. A Dózsa György úton az egyik irodaházban volt egy megbeszélésünk, előtte gyorsan meg szerettünk volna ebédelni.

Nem messze ismertünk egy éttermet – soha nem jártunk még ott, de mindig láttuk a kocsiból, hogy létezik, nyitva van és többnyire sokan ülnek bent. Ez általában jó jel, mert azt jelenti, hogy pörög a konyha, több napos, állott – ne adj’ Isten romlott – ételt talán nem adnak.

Szóval, beléptünk, és tényleg sokan voltak. Pincér érkezik, és egy két személyes asztalhoz invitál. Eddig rendben is van.

A vizünket megrendeltük, és az étlapon azt néztük, hogy mi lehet az, ami hamar elkészül, gyorsan kihozzák, és nem késünk el a megbeszélésről.

Tudom, tudom, a brassói apró pecsenye bizalmi étel – ezt mindig leírom. Étterembe ne egyél brassóit. Persze, tudom. Csak ne szeretném ennyire nagyon! Szóval: brassóit rendeltünk, és hozzá csemege uborkát és uborkasalátát tejföl nélkül.

     De kezdjük a rendelésnél, amely pontosan így zajlott:

  • Kérem, lehetne, hogy én egy fél adag brassóit kérnék csak?
  • Nem, nincs fél adag.
  • Ok, akkor azt szeretném kérni, hogy fele annyit tegyenek a tányérra, mint amennyit tennének, ha egész adagot kérnék.
  • Mondtam, hogy nincs fél adag.
  • Értem, de nem tudok egész adagot megenni, és a kukába megy, azt meg nem szeretném, tényleg, kár kihozni az egészet, mert nem tudom megenni. Fizetek egy egész adagot, de csak fél adagot kérnék, ha lehet.
  • Nincs fél adag, majd elcsomagoljuk.
  • De nem tudjuk elvinni, nem haza megyünk, hanem még dolgozni.
  • Sajnálom.
  • Szóval, kapok egész adagot, ami aztán – szörnyű kimondani, de jobb esetben – a kukába megy.

Ez volt az első gyomros. Nem értem. Tényleg. Több sebből vérzik ez a dolog. Az egyik az, hogy miért nem lehet fele annyit tenni a tányérra? Mondtam, hogy kifizetem az egészet, de fele annyit kérek. Nem óriási biznisz? Mért éri meg nekik az, hogy kidobják? Vagy… lehet, hogy nem is dobják ki? Erre mindjárt jön egy példa, ami alapján joggal gondolhatjuk azt, hogy bizony.. nem dobják ki.

Merthogy nem sokkal később kihozták a csemege uborkát.

Így nézett ki:

Csemege(?)uborka / Fotó: ORSZÁGKÉP

Látják azt az uborkadarabot? Na, abba nem én vágtam/haraptam bele. Könyörgöm, ha már más otthagyott uborkáját adják újra ki a vendégnek, legalább a megkezdetteket dobják ki.

A harmadik megrázkódtatás az uborkasaláta volt. Itt a képen nem látszik semmi különös. Az íze viszont felejthetetlen. Kérem, ez úgy készül, hogy a cukros-ecetes-fokhagymás lé előkerült a hűtőből, a friss uborkát sebtében szeletelték, rálöttyintették a levet, és ennyi.

Uborkasaláta? / Fotó: ORSZÁGKÉP

Legszívesebben mondtam volna, hogy nem, kérem, nem ez az uborkasaláta. Ez nem az. De akkor már elment a kedvem mindentől…

A brassóival amúgy nagy gond nem volt, ha azt leszámítjuk, hogy szalonnazsírban úszott az egész. Mindegy.

Persze, a fele ott maradt a tányéron, vagy kidobták, vagy megkapta más, fene tudja, az uborkából pedig csak azokat ettem meg, amelyekbe más még nem harapott bele.

Van Veszprémben egy étterem, a Fejesvölgy, ahol nem tudok olyat kérni, amire azt mondanák: “Ezt nem lehet!”. Persze, lehetetlent nem kérek soha. csak olyanokat, hogy fél adag, vagy erőleves tojással – még ha nincs is az étlapon. Vagy esetleg olyan kérésem is szokott lenni, hogy a köret legyen zöldség és röszti fele-fele arányban. A pincér mindig mosolyog, és azt mondja, természetesen, megoldjuk. Minden alkalommal, amikor kijövünk onnan, megállapítom, hogy na, ez vendéglátás. Így kell ezt csinálni. Aztán oda szerveztük édesanyám hetvenedik születésnapi ebédjét. Tényleg csak a szűk család, 11 fő jött el. Az osztálytalálkozót is ott tartottuk, akkor már 30-an voltunk. Mi pedig, utazásaink vagy munkánk során, ha arra járunk, mindig ott ebédelünk. Mert jó. Mert oda érdemes visszamenni.

Ide, a Hősök tere melletti étterembe pedig nem.

Őszintén sajnálom.