Dobogókőn érheti egy meglepetés

Az emberben kialakulnak bizonyos reflexek idősebb korára. Például az, hogy nem megy be út szélén lévő Muskátli-, Tulipán-, Paprika vagy Platán nevű csárdába, étterembe. Egyszerűen nem. Mert Magyarországon valahogy úgy alakult, hogy a rendszerváltás előtt majd’ minden „híres” csárda és étterem így lett elnevezve. És ezekben nagyrészt  langyos zsírlevest, maradék, cupákos húsból készült brassóit, hideg, zsírtól átitatott, de kissé nedves, szottyadt rántott szeletet  és szőnyegvastagságú, neszkvik kakaóval töltött palacsintát lehetett kapni. (Ez utóbbiért én minimum öt év szabadságvesztést szabnék ki. Könyörgöm, az instant kakaópor nem palacsintába való, hanem tejbe – már, ha valaki ezt szereti. Ha egy palacsinta kakaós, akkor abba a klasszik kakaóport kell tenni. Teccik érteni?

Na, szóval, a lényeg az, hogy ezeknek az éttermek a nagy része átmentette „értékeit’ a kapitalizmusba is, és továbbra is gasztronómiailag elfogadhatatlan, ételnek nevezett valamit gyárt, és próbál megetetni a vendégekkel – bizarr módon meglehetősen borsos áron.

Tegnap megtört a jég.

Mert nem volt más választás. Csak a Dobogókő kapujában található Platán Panzió és Étterem.

Megjöttünk
Megjöttünk / Fotó: ORSZÁGKÉP

Ami rögtön szemet szúrt, hogy az étteremnél három óriási bográcsban halászlevet, babgulyást és bográcsgulyást főztek. Nem is gondolkodtam sokáig, én belenézek, mielőtt leparkolunk, hogy néznek ki  a levesek.

Jól. Kár is lenne erről vitadélutánt nyitni, mindhárom leves úgy nézett ki a bográcsban, ahogyan annak ki kell néznie. A pincér éppen két tányérral érkezett, a szakács már merte is bele a babgulyást – két vendég éppen ezt kérte ebédre.

Bográcsban készül
Bográcsban készül / Fotó: ORSZÁGKÉP

Ha már így alakult, akkor parkoljunk le, és próbáljunk megebédelni – gondoltam, eléggé szkeptikusan.

És itt jött az első kellemetlenség:

Az út mentén alig néhány autó tud leparkolni. Muszáj tehát a panzió parkolójába hajtani – ami nem a legtetszetősebb. Rendesen féltem az autó kerekeit. Betonrudak, tömbök, kövek, árkok, huplik mindenhol. Nem tudom, de remélem, hogy azért nézett ki így, mert épp most építik a rendes, aszfaltozott parkolót.

Nagy nehezen leparkoltunk, és az étterem terasza felé vettük az irányt. Sietni kellett, mert árnyékos asztal három darab volt már csak – a többi mind foglalt volt. Tele volt az étterem. Gyorsan lehuppantam az egyik árnyékos asztalhoz – hosszú pad-asztal, tudják, a szokásos, sötétbarnára festve, kis résekkel a deszkák között. Klasszikus. Nekem semmi bajom vele, ehhez a műfajhoz pontosan illik.)

Nagyon jó, hogy siettünk, mert körülbelül öt perc múlva a másik két árnyékos asztal is megtelt, itt vége, sehová senki nem tud már leülni, csak a napra. Oda meg – ugye – ki akar?

Illetve. A füvön három asztalt még letettek. Meg is érkezett egy motoros banda, letelepedtek a füvön lévő asztalokhoz. Nagy hiba volt.

A pincér érkezett, és a következő párbeszéd hangzott el a motorosok és közötte:

-Le lehet ide ülni?

-Persze.

-De ki is szolgálnak, ha itt ülünk?

-Nem, sajnos nem.

-Ja, szóval akkor ülhetnénk itt karácsonyig, akkor sem kapnánk enni..

-Szóval, az ott a turistáknak van letéve, hogy megpihenjenek, ha erre járnak. De kiszolgálás csak a többi asztalnál van.

Két dolog jutott eszembe.

Egy: ha ott vannak az asztalok az étterem teraszától egy méterre, a füvön, az „ráutaló magatartás”. Vagyis: joggal gondolhatja az ember, hogy kiszolgálják, ha oda ül. Kettő: kíváncsi lennék, ha csak úgy, egy turista csoport oda leülne, és nem kérne még egy pohár vizet sem, vajon üldögélhetne-e ott órákig? Szerintem nem, de persze nem tudom..

Mindegy, a harc az árnyékos asztalokért befejeződött, mert végül a motorosok is le tudtak ülni jó helyre, ugyanis időközben egy nagyobb család befejezte az ebédet, fizetett és elment.

Pincér érkezik, és megkérdezi, mit kérünk inni. Hamar jött, szinte, ahogyan leültünk, úgyhogy panaszom nem lehet. Étlapot is hozott, és nem kérdezte meg, mint néhány más étteremben, hogy „mit parancsolnak?” (Szerinted? Szerinted mit parancsolunk, ha leülünk egy étterembe? Étlapot. Többnyire.)

Az étlapon nincs túl sok étel, ami nagyon pozitív. Mindig gyanús, ha 60 féle főételt kínál egy vendéglő. Ott valami nem stimmel – ebben biztos vagyok. Szóval, itt nincs túl sok étel. Vannak a hagyományos pörkölt-félék, sültek, halak, szárnyasok,  desszertek, és vannak a különlegességek. Úgy döntünk, hogy egyikünk egy igencsak bizalmi ételt rendel: csirkebrassóit. Én pedig egy különlegességet: mézes-joghurtos pácban érlelt csirkemell grillezett padlizsán ágyon, francia camambert koronával, burgonyapürével. Nnnnna. Kíváncsi leszek.

Amíg várjuk az ételt, fura érzés tölt el. Jó itt. Jó a hangulata. Jó a kisugárzása – kellemesen érzem magam. Nem feszengek, nincs bennem rossz érzés egyáltalán. De még csak most jön a java, milyen lesz az étel? Mindkettő rizikós, mert a brassóiba az éttermek jelentős része maradék-cupákot főz bele, jobb esetben, de van, ahol a mások által meghagyottat is beledobálják. Az én rakott csodám pedig amilyen kacifántosan hangzik. lehet, hogy olyan szörnyű lesz. Ki tudja?

Ja, és még egy kulcskérdés:

Mennyi idő alatt hozzák ki? Azt tudni kell: éhen halok.

És láss csodát: teljesen átlagos 20 perc alatt kihozzák mindkét ételt. Kulturáltan kiszolgál a pincér, először nekem teszi le a tányért, másodszor partneremnek.

Kiadós
Kiadós / Fotó: ORSZÁGKÉP

Hopp… ez csodásan néz ki.

Na, de nézzük a brassóit.

Ó… Fehér, friss csirkehús, nyoma sincs maradéknak vagy cupáknak. egységes, gyönyörű fehér csirkemell. (ízlés kérdése, én inkább szaftosabb részből készítettem volna a brassóit, de a partnerem pont a csirkemellet szereti csak, így ő örül.)

Kompozíció
Kompozíció / Fotó: ORSZÁGKÉP

Először az övét kóstolom meg. Hát….. nem tudok mit mondani: tökéletes. Hibátlan fűszerezés, hibátlan arányok, és a krumpli sem túl sok a húshoz képest. Jött hozzá még egy adag kovászos uborka. Ott sem spóroltak, szép adag savanyúságot kaptunk.

Ezután jött az én ételem.

A rakott-csoda. Gyönyörű – ahogy már említettem is. Az első falatot akkurátusan vágom: legyen benne minden. Alma is, sajt is, padlizsán is és hús is. A hús a kulcskérdés. Mennyei. Ez tényleg pácolt. Nem csak megmutatták a joghurtos pácnak, hanem igenis pácolták benne, a hús ugyanis omlós, puha, szaftos, a sajt remekül illik hozzá, igazi, francia camambert, nem olcsó hipermarketekben kapható utánzat.

Ízkavalkád
Ízkavalkád / Fotó: ORSZÁGKÉP

Nem tudok betelni az ízkavalkáddal. Persze, megbolondítom egy kicsi kovászos ubival. Nem illik hozzá, de én mégis…

Nem illik hozzá, de finom
Nem illik hozzá, de finom / Fotó: ORSZÁGKÉP

Fürdőzöm az élvezetben, úszkálok a csodában, imádom minden pillanatát, amíg eszem ezt a csodát. Átlényegülök egy teljesen bugyuta, a világra vakon vigyorgó, elégedett idiótává, minden más elfelejtve, éljen a joghurtos pácos kamamberes csirke itt, a dobogókői Platánban.

Érted, a Platánban. Soha nem gondoltam volna, hogy egy Platán nevű étteremben ilyen csodát kapok enni.

Na, de akkor jöjjön a másik sarokpont: a mosdó.

Sokan itt véreznek el. De nem úgy a Platán. Tiszta, kulturált, csillogó a vécé, van papír is és törlőkendő is, szóval, ez is csillagos ötös.

Csillagos ötös
Csillagos ötös / Fotó: ORSZÁGKÉP

Én nem tudom, lehet, hogy felül kell bíráljam a kialakult reflexeket. Lehet, hogy mégis be kellene látogatnom egy-egy Muskátliba, Piroskába vagy Paprika csárdába. Lehet. A dobogókői Platán Panzió és Étterem erre tanított meg. Itt ugyanis lényegében minden tökéletes volt.

Ár-érték arányban teljesen megfelelő, és még SZÉP-kártyával is lehetett fizetni. (sok helyen még sima bankkártyával sem, ami azért a XXI. században minimum furcsa.)

És lehet, hogy a parkoló zűrös, lehet, hogy ott vannak az asztalok a füvön, ahol nem szolgálnak ki. Most már azt mondom: nem baj. Igen, itt, a Platánban meg kell küzdeni a helyekért.

De higgyék el: nagyon megéri.