Megrázó kaland a vonaton a semmi közepén, vaksötétben

 

Vonatozom. Utazom a Balatonra. Este.

Átellenben velem szemben a terepruhás fiatalember (de hát könyörgöm, nincs háború!!) nem hagyja abba. Legalább fél órája túrja az orrát, és amit kibányászik belőle, hosszasan tanulmányozza. Nézegeti, szinte ráfeledkezik. Amikor már nincs mit kiszedni, a kezét kezdi rágni – vagyis, az ujjairól a bőrt. Már majdnem véres. Nem akarom látni. Tényleg nem. De hiába nézek ki az ablakon, mivel kint vaksötét van, csak a terepruhás tükröződik vissza, így ott is ezt látom. Ha kicsit nem figyel oda, tényleg megeszi a kezét.

Előttem egy kevésbé ápolt külsejű, negyvenes nő. Hosszú, zsíros haja igénytelenül varkocsba fogva, földig érő vászonszoknya, színes poncsó, Nietzsche a szövettarisznyában, ez a nő nem viccel.

Kettővel előttem egy anya ül az öt-hatéves forma fiával, aki folyamatosan, fejhangon meséli, mi volt vele, vagy mit látott, mit hallott, közben irgalmatlanul hiperaktív, fel-le mászkál, az anya egyre idegesebben szól rá, maradjon már nyugton.

Még előrébb nyugodt egyetemistaféle lányok, akik csak a kütyüjüket nyomkodják, tőlük aztán történhet bármi, ott a tablet a kézben, minden rendben. A kocsiban utazik még egy idősebb, joviális úr, egy szintén idősebb, gyönyörű hölgy, és tőlem a legtávolabb egy csendes, könyvet olvasó fiatalabb férfi.

Nem baj, mindjárt odaérek. Már elhagytuk Balatonfűzfőt, én a következő városban le is szállok, türelmetlen vagyok, szabadulnék a kézevő fiatalember látványától, és egyáltalán – ettől az egész miliőtől.

képünk illusztráció
forrás: Pixabay

Épp csak kigurul a vonat Fűzfőről, már szedelőzködöm, veszem a kabátot, fogom a kis bőröndömet, és kimegyek a kocsi ajtajához. Nemcsak azért, mert már tényleg türelmetlenül várom két órás utazás után, hogy leszállhassak, hanem azért is, mert nem bírom a kocsiban már a levegőt, a zajt, a látványt. Az idősebb úr is jön, szerintem ugyanígy érez – ketten állunk már a kocsi ajtaja előtt. Mindjárt odaérünk.

Körülbelül egy-másfél kilométert haladhattunk Fűzfő után, amikor a vonat lassít és megáll. No, nem baj, biztos várunk egy szemből érkező vonatot.

Aztán teljesen csend lesz. A mozdony hangja is megszűnik. Én nem tágítok az ajtó mellől, ez csak valami rossz vicc, biztos perceken belül újra elindul a vonat, és 3 perc múlva leszállhatok. De nem. A vonat nem mozdul.

Az idős úr fogja magát, visszamegy a kocsiba a helyére. Én még tartom magam – makacs teremtés vagyok -, nem fogadom el, hogy ez a vonat itt áll, a semmi közepén, és nem mozdul.

Feladom. Én is visszamegyek a helyemre, dühösen csapkodok, leveszem a kabátomat, és visszaülök. Még a fejemet is megrázom, ez nem igaz, ezt nem hiszem el.

Senki nem tudja, mi történik.

Csak állunk, állunk, és várakozunk a sötétben, hidegben, valahol Fűzfő és Almádi között, még leszállni sem tudok, mert fogalmam sincs, hová mehetnék a síneken, pedig jó  lenne, igen, le kéne szállni, és a síneken elindulni Almádiig. Öt kilométer maximum. Többen egyébként le is szállnak, Fűzfő felé indulnak, zseblámpával a kezükben. Ők biztos számítottak erre, azért van náluk zseblámpa. Én nem gondoltam, hogy ez történik. Nálam nincs. Pedig túlélőkészlet-becsomagoló típus vagyok: torokfertőtlenítő, fájdalomcsillapító, fogkefe, fogkrém, kézfertőtlenítő, zsebkendő hegyek, nedves törlőkendő, útlevél, fogpiszkáló, orrstift, sminkkészlet, víz van nálam. Zseblámpa nincs. A telefonom lámpájára nem számíthatok: az akkumulátor 10 százalékon áll.

Ültem tovább a helyemen, és vártam. Mint ahogyan a legtöbben. Egyszer csak – váratlanul – a kalauz átfut a kocsin, mintha az élete múlna rajta, mintha a mozdony lángokban állna, és terjednének át a lángok a kocsikra. Nem volt túl biztató. Az egyik utas próbált hozzászólni, meg akarta kérdezni, hogy miért állunk, de esélye nem volt – a kalauz huss, eltűnt.

Semmi információ, csak állunk a sötétben, a semmi közepén.

Fél óra telhetett el, amikor bemondták a hangosbemondón, hogy elromlott a mozdony, és majd jön egy másik Fűzfőről, amely visszavontat minket, és majd ott kapunk egy új mozdonyt, amelyet a szerelvényünk elé csatolnak, és utána mehetünk tovább. Ez kb. 20 perc, legfeljebb fél óra – mondta a valaki a hangosbemondón a vonaton.

Azon gondolkodom, hogy vajon szóltak-e az ellenkező irányból érkező vonatoknak, hogy ne jöjjenek, mert akkor a mi vonatunkba csapódnak? Lehet, hogy nem? Lehet, hogy mi leszünk a következő hír a lapokban? Felállok, és körbenézek a kocsiban. Azt nézem, hogy kire lehet számítani baj esetén. Ki az, aki afféle Rambo-típus, aki a legnagyobb veszély esetén is tudja, hogyan kell menekülni, és segíteni az embereknek. Ilyen brúszvilisz-fajta. Tudják.

Kézevő – nem. Kevésbé ápolt külsejű– nem. Anya-fejhangon visító gyerek – nem. Egyetemista lányok – nem. Idős emberek – nem. Olvasgató fiatalember – na, ő épp zen-állapotban van, testen kívül, azt hiszem, még észre sem vette, hogy valami gáz van.

képünk illusztráció
forrás: Pixabay

Hát, jó, van ilyen, elromlott a mozdony, hát elromlott. Fél óra. Ezt ki lehet bírni. Mondjuk, akkor is már összesen egy óra lesz a késés.

Lassan telnek a percek, a kocsi kezd hűlni. Újra felveszem a kabátomat. Közben az utasok egymás után mennek vécére, ami nem is csoda, lassan három órája ülünk a vonaton – összességében, az utazással együtt, és egyre hidegebb van.

Többen leszállnak cigarettázni, és bámulnak a sötétbe.

Semmi.

Egy óra telt el így. Sokan már idegeskednek, főleg a betegek, idősek, és a kisgyerekesek. Nem az a gond – mondják -, hogy elromlott a mozdony. Ilyen van, ez előfordul. Hanem az, hogy nincs semmi információ, nem mondanak semmit az utasoknak.

A kézevő fiú épp cigizik, és amikor visszajön, a kocsiban közli a többi utassal, hogy megérkezett a mozdony, látta a fényét.

Még negyed óra, míg a szerelvényhez csatolják, és lassan elindulunk visszafelé.

Amikor visszahúzták a vonatot Fűzfőre, mindenki bizakodóbb – itt legalább halvány fény pislákol, legrosszabb esetben leszállunk, és valami buszt megvárunk, azzal megyünk tovább.

De jön a kalauz, és közli, hogy tényleg nem sok van már, mindjárt indulunk.

Így nem mozdul senki. Csak vár tovább a hidegben.

Annyit látok az ablakon, hogy egy vasutas nő lélekszakadva fut. Egy vasutas pedig guggol a mi vonatunk kerekeinél, valami műszer a kezében, és elégedetlenkedve rázza a fejét.

Megint eltelik legalább 20 perc.

Semmi.

Közben négy vonat jön szemből, és tovább is áll Budapest felé.

Fél óra múlva a kisgyerekes anyuka közli: beperli a Mávot, mert ez nem eljárás, hogy nem tájékoztatják az utast, itt kérem öregek, betegek, gyerekek is vannak, többen azért választották ezt a járatot, mert elérik a csatlakozásukat egy másik városban, és ha mondták volna, hogy még Fűzfőn is ilyen hosszan állunk, akkor az ember fogja magát, leszáll, és valamit kitalál. De nem, itt senki nem mond semmit, közben jéghideg van, és különben is: beperli a mávot. A gyerek – mondom, 5-6 éves lehet –  bólogat és közli: ő is PERT INDÍT a MÁV ellen. Így mondja. Szó szerint.

A kézevő fiú hangosan káromkodik.

Az egyetemista lányok a fejüket rázzák: nincs már az interneten a vonatunk, a MÁV eltüntette, és bárki érdeklődik, nincs válasz.

Én csak visszafogottan csapkodom a térdem, és ilyeneket mondok: ez nem igaz, nem hiszem el, rázom a fejem, nem bírok már ülni, várakozni a nem tudom, mire.

A kevésbé ápolt külsejű nő leszállt, és eltűnt. A Nietzschét is magával vitte. (lehet, hogy neki volt igaza. Mármint nem abban, hogy vitte Nietzschét is, hanem abban, hogy leszállt.)

Újabb egy óra múlva mellettünk hangos vonatfütty, odakapom a fejem, egy mozdony. Robog előre. Felcsillan a remény: talán ez a mozdony lesz a mi új mozdonyunk.

Nem lehet tudni. Csak reménykedünk.

A vonatunk recseg, ropog, nyikorog, valami történik vele, az biztos, mindegy, fázom, sapka, sál, kesztyű, teljes sötétség odakint. Ja, és éhes is vagyok, szomjas is vagyok, de nem iszom, pedig van a táskámban víz, de nem, mert akkor vécére kell menni, és ki tudja, mi vár még itt ránk.

Az ember tudata ilyenkor beszűkül. És erre utólag jöttem rá. Amikor visszavontatott a mozdony minket Fűzfőre, akkor kellett volna leszállni, és azonnal egy buszt megvárni, amellyel az ember tovább utazhat. Vagy egyszerűen felhívni Krisztát Almádiban, hogy baj van, gyere már értem, Kriszta, itt vagyok, segíts. Vagy hívni egy taxit. Vagy ha lemerült a telefonom, akkor beülni Fűzfőn abba a csillogóan feldíszített étterembe, megvacsorázni, közben tölteni a telefont, és kitalálni a stratégiát. De eszembe sem jutott.

Szóval, várakozunk. A vonat egyszer csak felzúg. Az utasok felkiáltanak: valami lesz. De nem. Valami borzalmas hangot ad ki a szerelvény, egyáltalán nem biztató.

képünk illusztráció
forrás: Pixabay

Újabb 10 perc telik el.

A kalauz még kétszer átfut a kocsin fel- alá, de nem szól senkihez, nem mond semmit.

Végül elindul a vonatunk. Elindul. De úgy, hogy előtte senki sem szólt, hogy na, vigyázzanak emberek, mert öt perc, és indulunk. Nem. Csak úgy, elindultunk.

A kalauz megjelenik a kocsi ajtajában, és elkiáltja magát, hogy ugyan ez gyorsvonat, de mostantól személyvonatként közlekedik tovább.

Többen zúgolódni kezdenek, főleg, akik messzire, Tapolcára utaznak. Ők még nagyon-nagyon sokáig lesznek a vonaton…Komolyan megsajnáltam őket.

Megint szedelőzködni kezdek. Kabát fel, bőrönd a kézbe, és irány az ajtó. Ott állok, az idős úr is jön, ugyanúgy, mint két és fél órával ezelőtt.

„Újra megpróbálunk leszállni, hölgyem.. hátha most sikerül.” – mondja.

A szép, idős hölgy is érkezik, valamint az egyik egyetemista lány. Amint elhagytuk Fűzfőt, kis idő múlva lassít a vonat.

Ne.

Ezt ne.

Nem hiszem el

Már majdnem megáll.

Komolyan, mindjárt sírok.

De nem. Óvatosan újra gyorsít, és megint robogunk.

Már látom Almádi fényeit.

Az idős úr és a hölgy beszélgetnek: az a baj, hogy nem szólt senki semmit, az a gond, hogy még mindig ott tartunk, hogy ha probléma van, nem tájékoztatják az utasokat, ez nem szolgáltatás a 21. században, az internet világában. A fiatal lány azt mondja: ő hetente ingázik, és ez többször előfordult már. Abban mindannyian egyetértünk, hogy busszal is el lehet utazni, de hát a vonat mégiscsak kényelmesebb valamivel. Az idős úr és a hölgy egyöntetűen megállapítják: ők bizony legközelebb busszal jönnek. Én maradnék a vonatnál, gondolom, de tény, hogy ez a kis kaland nem hiányzott, és valóban nem halmoztak el információval minket…

Lassít a vonat, közeledünk az almádi vasútállomáshoz. A férfi megkérdezi az idősebb hölgyet: „érzi ugye, hogy teljesen más itt a levegő?”

A hölgy így felel: „nem, nem érzem. Teljesen ugyanolyan, mint máshol.”

„Akkor maga nem almádi lakos, ugye?” – néz rá az úr, mire a hölgy megrázza fejét, nem, ő budapesti.

A vonat megáll, kitépem az ajtót, leugrom, segítek a szép hölgynek leszállni, fogom a kezét, aztán rohanok, minél messzebbre a vasúttól.

Eben a pillanatban befut a Budapesti gyors, ami több, mint két órával később indult Budapestről.