Mandíros krumpli

„Te vagy az, Jancsikám?” – dédnagymama fut, apró termetű, szikár, fején kendő, arca csontos, fürge, a nejlonotthonka suhan a gangon. Dédmamának mindig szappanszaga van.

A kertkapu nyikorgására szaladt ki a gangról – már amikor benyitottam, hallottam gyors lépteit.

„Ki az a Jancsi?” – kérdezem.

„Jancsi a bátyám, eltűnt a háborúban. Azóta nem jött haza.” – de már nem néz rám, megy vissza a házba, és súrolja tovább a döngölt földet a konyhában.

„De mikor volt az a háború?”

„Régen, fiam. Nagyon régen. Egyszer csak hazajön Jancsi.”

Aztán felnéz. „Miért jöttél, kicsilány?”

„Dédmama, mi az a mandíros krumpli?” – hadarom, mert sietni kell haza, hogy mire mama és papa hazaér az aratásból, készen legyen a vacsora.

Dédmama rám néz, abbahagyja a súrolást, és felszalad a szemöldöke.

„Hát, még ezt sem tudod? Már hétéves vagy, és nem tudod? Hát, a héjában főtt krumpli.”

Köszönöm, dédi, aztán otthagyom, súroljon tovább, egyébként sem a Jancsi vagyok, nem is örült nekem.

Ludak, borotva és kecsketej

Reggel korán kipattanok az ágyból, rohanok ki az udvarra. Papa nagy tüzet rakott az udvar közepén, a lángok magasra csapnak.

„Mi ez, papa?”

„Hát, befűtöm az udvart” – nevet, és csak eteti a lángokat valami gazzal.

„Fűtöd az udvart? De hát nyár van!”

Igaz, még hajnal, hűvös. Nem tudom, miért tüzel a papa, de hát tüzeljen, azt látom, jó kedve van tőle. Körbe ugrálom a tüzet, pizsamában táncolok, nagypapa nevet.

A libáimhoz megyek, mert vannak saját libáim. Heten vannak, egészen aprók voltak, a tenyeremben elfértek, amikor papa meghozta őket, hónapok óta minden nap velük játszom, megyek előre, ők utánam, a kezemből esznek. Ők az én lúdjaim, én vigyázok rájuk. Reggel kiengedem, este beterelem őket az ólba. Már nagyok, majdnem akkorák, mint én.

A tűz elaludt, papa kihozza az udvarra a széket és a kisasztalt. Kipakolja a borotváját, a pengét, a tükröt, a habos tálkát és a trisót.

„Én pamacsolom be az arcod!” - mondom, és mohón tunkolom az ecsetet a szappanos habba. Festem papa arcát, még az orrára is teszek a habból. Aztán óvatosan lehúzza a pengével a habot, szépen, sávról sávra haladva. Itt-ott vérzik, de trisóval bekeni, szisszen, fáj neki.

Mama már megfejte a kecskét. Piri – ez a neve a kecskének. A sparhelt befűtve, fel is forrt a tej, berohanok a konyhába, félretolom a hártyát a tej tetejéről, és belemerítem a bádogbögrémet. Egy húzásra kiiszom a tejet, még meleg. Reggelizni kell. Ezt mondja mindig a mama.

Az asztalra épp krumplit pakol, három nagy, kerek krumplit.

„Elmegyünk aratni. Mire hazaérünk, csinálj mandíros krumplit. Előtte hozz vizet a kútról, etesd meg a kecskét, és adj a tyúkoknak is kukoricát.”

Két-három tyúkunk van, nincs több.

Jó, persze, mondom, lesz mandíros krumpli, etetek is, vizet is hozok, de azért előtte játszom kicsit Bobival. Bobi a korcs, tele bolhával. A háza az udvari vécé és a disznóól mellett áll, az eperfa alatt. Az ólban egyetlen malac – Zsuzsa disznó. Ő a papa kincse, vigyáz rá, óvja, őt esszük majd télen.

Bobi már tizenöt éves is elmúlt, kétszer olyan öreg, mint én, süket, már ugatni sem tud, de mindig a nyomomban van.

Nem akarok átöltözni, jó ez a pizsama, egész napra. De mama hajthatatlan, nem lehet pizsamában az udvaron játszani, tyúkszaros lesz. Rángatja le a pizsamát rólam, én kelletlenül vonszolom magamra a rövidgatyát és a pólót. Mama a lavór fölé nyomja a fejem, alaposan megmossa az arcom.

Moss fogat is kint, az udvaron. Ott a víz a kannában, tölts a fedőbe.

Súrolom a fogam, jó messzire köpöm ki a habot a számból az udvaron. Bobi megszagolja, fintorog és odébb áll.

Mama és papa napszámban mennek aratni. Még mindig párás a levegő, alig világlott ki a nap.

Ha itthon vagy, riglizd be az ajtót. Ha elmész, zárd be, és a kulcsot tedd a szemöldökfára.

Aztán még azt is elmondják, amit mindig: nem szabad a padlásra menni, mert ott van a permetező, és a mérgek. Nem szabad a szerszámoskamrába menni, mert ott van a kasza, ásó és gereblye. És a dudvát messzire kerüljem, mert ha rálépek, elsüllyedek a szarban.

Mamáék elmennek. Egyedül maradok.

Nem leszek a szódás fiának a felesége

Miután megtudom dédmamától, hogy mi az a mandíros krumpli, hazafutok.

Felkapom a vizes kannát, és megyek ki a kútra vízért. A kis utcában nincs betonút, a földúton hajtja a lovát a szódás.

„Te leszel a fiam felesége” – kiált le a bakról.

„Dehogy leszek én a maga fiának a felesége. Szeplős, elálló fülű fiú.” – ordítom teli torokból a szódásnak. Az meg csak rázza a fejét, na, majd meglátjuk – mormogja.

A kútnál pumpálom a fogantyút, de ahogy elered a víz, a kanna felborul. Felállítom, körbe rakom kövekkel, és újra pumpálom. Hamar tele lesz vízzel.

Vonszolom a teli kannát visszafelé, amikor beérek, riglizem az ajtót. Még a végén a szódás ide hozza nekem a fiát. Az kellene még csak.

Piri, a kecske hangosan mekeg, viszem a szénát, de előtte még zöldet is adok neki, és egy pár szem kukoricát a tenyeremből. Aztán megállok előtte, egyenesen.

„Piri!” – ordítom, és felemelem a kezem a magasba. Piri két lábra áll. Épp csak egy másodpercre, de két lábra áll. Ez a mi titkos mutatványunk. Papa tanította. Megölelgetem a kecskét. Azt tervezem, hogy a hátára ülök. De nem hagyja. Mindig, amikor emelem át a lábam a hátán, kisétál alólam.

Feladom, rávágok Piri fenekére, jól van, akkor menjél.

A libák és Bobi folyton a sarkamban vannak.

A tisztaszobában a pohárszékben van a pénz. Odaosonok, pedig tudom, hogy senki sincs a házban, mégis félek – ide nem szabad benyúlni. Azért kinyitom, és belenézek. Pár forintocska bújik az alján. Kétforintos, egyforintos, de találok még egy tízforintost is. Csokit lehetne venni rajta Szutyornál, a kocsmában.

Aztán becsukom, nem, nem szabad, ez a papa és a mama pénze. Majd ők vesznek nekem csokit.

Bent a sparheltben ég a tűz, felrakom a fazékban a vizet, sót teszek bele, a krumplikat jól megmosom, és beledobom, hadd főjenek.

Mire mama és papa hazaér, ott gőzölögnek a krumplik a tálon, az asztalra tettem zsírt, hagymát és sót és kenyeret is.

Némán, jóízűen esszük meg a krumplit, mindenkinek egy jut.

Alma és kenyér

A nap már halványan süt, késő délután, mama az udvaron mos, tele a teknő hófehér ruhákkal, erős kezével csavarja a lepedőket. Papa a kertben kapál. Én körülöttük legyeskedek, és be nem áll a szám. Képzeld, papa, azt mondta a szódás, hogy azt akarja, én legyek a fiának a felesége. De én nem akarok, nekem a Jóska tetszik meg az Imi. Jó, ők vannak vagy húsz évesek már, az Imi szép, a Jóska meg jó. Papa szájából lóg a cigi, meggyfaszipkája van, azt mondja, azért, hogy ne menjen a szemébe a füst munka közben.

Este már nem beszélnek. Mama és én ülünk az asztalnál, legyek keringenek a petróleumlámpa körül. Papa a kamrából valami vacsorát hoz. Lassan nyílik az ajtó. A kezében három szelet kenyér és egy alma. A kenyereket kiosztja, az almát három felé vágja.

A lámpa pislákoló fényében ránézek. Csillog a szeme. Könnyes. De mi a baj, papa? Nem szól. Én tovább erősködöm, hogy mondja el, miért sír, mert látom, nem titkolhatja.

Hallgass, kicsilány – mondja csendesen. és beleharap az almaszeletbe, majd a kenyérbe.

Megijedek, fogalmam sincs, mi történt, miért sír a papa. Világoskék szeméből csillan a könnycsepp, és gördül a napbarnított, cserzett arcán.

Hirtelen csap rá az asztalra. „Ebből elég.” – mondja.

Nem értem, miért dühös, de hogy valamit elhatározott, az biztos.

Aztán elköltjük a vacsorát, mama vizet melegít, lavórba állít, jól lecsutakol. A pizsamám hideg, egész nap a tisztaszobában volt a dunna alatt.

Papa felkap, beszalad velem a szobába, rádob a dunnára.

Még egyszer! – kiáltom.

Papa újra felkap, és újra ledob.

Aztán vége a játéknak, aludni kell.

Megfialt a pénz

Másnap reggel hiába keresem a papát, sehol sincs. Mama némán forralja a kecsketejet, reggelizni kell. Előtte kifutok az udvarra a libáimhoz.

Sehol sincsenek. Sem az ólban, sem az udvaron. Riadtan futok, mindenhová benézek, kiabálok, hol vagytok kislibáim?

Sírva megyek a konyhába, nincsenek meg a libák. Mama még mindig nem szól. Csak a tejet rakja ki az asztalra elém. Igyál – mondja. Még kenyeret is tépked bele.

De hol a papa?

Elment.

Majd jön.

Egy óra sem telik el, nyílik az ajtó, papa megérkezik. Kezében egy kis kosár, benne három, sárga pelyhes kiscsibe.

Futok felé, kapjon fel, vigasztaljon, hol vannak a libák?

Leül a konyhaasztal mellé, most majdnem egyforma magasak vagyunk. Persze, így is fel kell rá néznem.

„A libák elrepültek, kislányom. Ilyenkor, nyár végén elrepülnek messzire. Majd tavasszal visszajönnek.” – mondja. Úgy látom, a nagymamára sandít, és kacsint.

„Elrepültek? De hát nem is tudnak repülni.”

„De tudnak. Éjszaka gyakorolták mindig, amíg te aludtál. De itt vannak a kiscsibék. Mától te vigyázol rájuk. És egy szelet csokoládé.”

Mohón kapom ki a kezéből a csokit, feltépem a papírt, és tömöm a számba.

Nagypapa feláll, és valamit átad a mamának. Mama befut vele a szobába. Hallom, kinyitja a pohárszék fiókját.

„Ma ünneplünk, kicsilány” - kacsint a papa. Ünnepi ebéd lesz.

„Mama, vágjál tyúkot, legyen húsleves és sült is.”

Néhány óra múlva kétpofára tömjük a tyúkot, a papa először a húst eszi a levesből, aztán a zöldségeket és végül a levét. Az egyik sültcomb az enyém, a másik a mamáé, papa a farát, a hátát és a szárnyát rágcsálja.

Este kártyázunk a konyhaasztalnál, zödike, papa így hívja a magyar kártya egyik színét, amelyen levél van. Nagyokat nevetünk, papa mindig nyer. Mókázik. Ilyeneket mond, hogy „azt mondják a hatalmasok, hogy akinek hat alma sok, az nem olyan hatalmas ok, hogy legyen annak hatalma sok.”

Aztán a játék után felkap, és megint befut velem a szobába, és a dunnára dob.

„Aludjál, kicsilány. Jóllaktál?”

„Jól. Tele van a hasam.” – mondom, közben a pocakomat simogatom.

Papa bólint, megint csillog a szeme, aztán kimegy.

Ott maradok a sötétben. Amikor minden elhalkul odakint is, óvatosan kimászom az ágyból, pisszenést se, osonok a pohárszék felé. Kinyitom. Belenyúlok. A néhány apró forint mellett ott lapul egy papírpénz is. Nem tudom, hogy honnan fialt ez a pénz.

Halkan visszafekszem az ágyba, becsukom a szemem, és arról álmodom, hogy a libáim visszatérnek hozzám.

35 év múlva

Pusztaföldvár, ez a Békés megyei kis falu pedig örökre az otthonom marad. A dédi háza összedőlt, nagyapámékét megvette valaki, miután ők elmentek. A kutat benőtte a gaz – már nincs rá szükség.

Minden évben visszajárok egy napra.

Szagolom a levegőt, mert az az illat minden emléket visszahoz, szipákolok, mélyeket lélegzem, telítődni akarok a tehénszaggal, a frissen kaszált fű, és a széna illatával.

Tudom, hogy eladta a ludakat, hogy jóllakhassunk abból a pénzből. De mégis felnézek az égre, és várom vissza a libáimat.

Szerző: Vági Barbara