Kőhányás, ahol találkoztunk a hihetetlennel -15 ház, de csak 4-ben laknak

Megállunk a falu egyik végén. A kapura kitett táblán ez olvasható: Kőhányás 1. Mert itt így számozzák a házakat. Egyetlen utca van, annak nincs neve. Így a település nevét, a Kőhányást használják, és a házakat egymás után számozzák: 1,2, 3… egészen 15-ig. Mert ennyi ház van Kőhányáson.  És alig laknak néhányban. Elképesztő a csend. Semmi, de tényleg semmi nem zavarja meg a némaságot. Ilyet még nem hallottam – mármint, hogy ekkora süket csend még soha nem vett körül. 15 ház egy faluban. Orvos nincs, bolt nincs, kocsma persze nincs, semmi sincs. Sehol senki. Itt nem találkozol az utcán emberrel, az biztos – gondoltam. Aztán mégis találkoztunk. Pontosabban, ő jött ki hozzánk az utcára. Kőhányás egyik lakója, aki behívott minket a portájára, és olyan dolgokat láttunk, amire aztán végképp nem számítottunk.
Kőhányás – falu a Vértes közepén

A Csákvár és Oroszlány közötti főútról egy kis templomot – kápolnát – veszünk észre, ezért kanyarodunk le a mellékútra – ami nem is betonút, hanem fehér kavicsokkal szórták fel. Kőhányás nevű településre értünk – na, ezt sem hallottam még soha. Kőhányás.

Kőhányás / Fotó: ORSZÁGKÉP
Kőhányás / Fotó: ORSZÁGKÉP

 

Egyetlen utca, 15 darab ház, amelyből nagyon sok lakatlan. A falu egyik végén – az első háznál – letesszük az autót. Nem hiszem el a csendet. Fáj a dobhártyám a csendtől. Aztán észreveszem, hogy a kerítés mögött egy kutya bámul ránk. Közelítek, és csóválni kezdi a farkát. Szeretethiánya van – nem is csoda, itt nem nagyon találkozik simogató kézzel – hacsak a gazdája, akit nem láttunk, nem szeretgeti őt minden nap. Szóval, kutyasimogatás következik.

Kőhányás / Fotó: ORSZÁGKÉP
Kőhányás / Fotó: ORSZÁGKÉP

Aztán pedig séta a falu másik végéig. Azt hiszem, öt perc alatt végig sétáltunk a 15-ös házig, és onnan kezdve már az erdő következett. De ezt úgy tessenek elképzelni, hogy a házak mögött is erdő van. Vagyis: lényegében az egész falu a Vértes közepén, az erdőben van.

Kőhányás / Fotó: ORSZÁGKÉP
„Szerettem volna a lehető legtávolabb élni a nyüzsgéstől és az emberektől.”

Valami zaj csapja meg a fülemet – az egyik kertben dolgoznak. A bozontos kutya is felfigyel ránk, és rohan a kapuig. Játszani akar – úgy látom. A gazdája felnéz a kerti munkából, köszönök, jónapot, ő is visszaköszön, és kiballag elénk.

Mondom neki, hogy csak benéztünk ide, és hogy hihetetlen, hogy mekkora csend van, és hogy ő itt lakik-e, vagy csak hétvégi ház ez, hadarom a kérdéseket.

Még mielőtt leírom a választ, addig el kell mondjam, hogy ez a falu legszebb háza. Kívülről a ház falain régi szerszámok, tálak lógnak, igazi, élő múzeum, a kert mesés, szóval, tényleg örülök, hogy ilyen kedves a ház tulajdonosa.

Vahur: most kicsit bozontos / Fotó: ORSZÁGKÉP
Vahur: most kicsit bozontos / Fotó: ORSZÁGKÉP

„Itt lakom” – mondja a férfi. „Budapesten laktam világ életemben, ráadásul a Deák tér könyékén – szóval, a belváros belvárosában. De már ott elhatároztam, hogy ha nyugdíjas leszek, elvonulok a világ elől. Megtaláltam ezt a kis települést, beleszerettem, és megvettem ezt a házat. 2012 óta lakom itt. A lehető legtávolabb szerettem volna lenni minden nyüzsgéstől, zajtól és emberektől.”

Na, ez sikerült – mondom, mert itt tényleg senki sincs. Hány házat laknak? – kérdezem.

„Úgy tudom, négy. A többi üres. De jöjjenek be, megmutatom a házamat, a saját kis házi vízművemet, és mindent, amit én itt kialakítottam az elmúlt hat évben. Fotózzon nyugodtan mindet, csak engem ne. Azt nem szeretném.”

Hát, jól van, örömmel megyünk, hogy megnézzük a kőhányási csodavilágot.

Házi vízmű, központi fűtés és veterán autók

„Amikor idejöttem, csak ez a ház volt meg a pince. A többit mind én csináltam. Nagyon élvezem. Sofőr voltam negyven évig, mindig egyedül voltam, megszoktam. A lányom Ausztráliában, a fiam Írországban.”

Azt nézem, hogy hol a vízvezeték, gáz vagy áram. Persze, víz és gáz nincs. De akkor hogyan folyik a csapból a víz?

„Se víz, se gáz, se közös költség.” – nevet a férfi, aki szikár, vidám, beszédes. „Esővizet gyűjtök, és azt használom fel. Itt az ereszhálózat, ide befut, és az összegyűjtött vizet ebbe a ciszternába vezeti. Aztán bent, a volt istálló részben kialakítottam egy víztisztító berendezést, amellyel megtisztítom az esővizet, aztán az megy a vezetékbe, és ugyanúgy, mint bármelyik városi lakásban, kinyitom a csapot, és folyik a tiszta ivóvíz. Sőt, központi fűtést is kialakítottam – kazánnal, vízkeringetővel, radiátorral.”

Kőhányás / Fotó: ORSZÁGKÉP
Kőhányás / Fotó: ORSZÁGKÉP

Ez hihetetlen. De még ezután jött az igazi meglepetés.

„Veterángyűjteményem van. Nézze csak, mi van ott bent, a garázsban?”

Hát, két autó – mondom. Jó régiek. Nekem aztán mutogathat bárki bármilyen autót, nekem az autó, és kész.

A kedves férfi rám néz, csodálkozik, és megkérdi: látott már maga ilyet? Őszintén szólva: nem tudom. Lehet. De lehet, hogy nem.

„Ez egy Abarth! Ilyet nem lát máshol. Nem is tudom, hogy Magyarországon van-e egyáltalán ilyen Abarth. Olaszországból hoztam, ott az olasz rendszám rajta. Amatőr versenyautó volt.”

Na, ha valamit nem vártam volna, hogy Kőhányáson látok, az egy ilyen veterán autó. Mellette egy másik kis autó – nézzék el nekem, nem tudom, milyen, de szép. Kint az udvaron pedig egy Trabant.

„Ezzel járok vásárolni Oroszlányba vagy Csákvárra. Innen 10-13 kilométerre. Jól át kell gondolni, hogy mit veszek, mert ha egy sütőpor elmarad, az 26 kilométer” – nevet, és bólogat, hogy ez egyáltalán nem baj, hiszen ezt szereti. Aztán folytatja az autóival:

„Három autóm van, összesen 1500 köbcenti.” – harsányan felnevet, de itt még mindig nincs vége – mondja -, és egy újabb kerti kamraféleséget nyit ki.

„Mindent gyűjtök. Itt van például ez a Piaggio. Tölgyfából van – ezzel is néha szállítok ezt-azt. Hivatalosan 40-nel tud menni, de ez elszaladgál akár 90-nel is.”

Kőhányás / Fotó: ORSZÁGKÉP
Kőhányás / Fotó: ORSZÁGKÉP
A mesekert

A kert olyan, mintha egy mesefilmből ugrott volna elő. Kertitörpék, szélmalomszobor, (kerti szélmalom) kertilibák, sás, kővirágok, sziklakert, és kőgyűjtemény – sírkőmaradványok és kilométerkövek. Ízlésesen, szépen gondozva. „Ezeket itt találtam. Nem dobtam ki, hanem szépen összerendezgettem.” – mondja.

„Rengeteg munka van benne. Nem tanultam a kertészkedést, hanem itt, magamtól, hat év alatt tapasztaltam ki mindent, és építettem meg ezt a kertet. Mindent kézzel csinálok.”

Kőhányás / Fotó: ORSZÁGKÉP
Kőhányás / Fotó: ORSZÁGKÉP

A kert egyik oldalában Strand-felirat, és egy árnyékoló alatt egy műanyag kis medence.

„Nem mondja, hogy saját medencéje is van” – nevetem el magam.

„Persze, hát, nagy a kánikula nyáron, muszáj” – és hangosan kacag a férfi is.

Kőhányás / Fotó: ORSZÁGKÉP
Kőhányás / Fotó: ORSZÁGKÉP

A kert végében már a Vértes erdeje.

„Itt szarvasok és muflonok jönnek-mennek a kert végében hajnalonként. Tudja, ez az egyetlen hely a Vértesben, amely a hegy és az erdőn belül van. Tíz kilométerre se jobbra, se balra nincs semmi, csak erdő.”

„Itt akarok lakni” – vágom rá, hogy ebben a faluban tényleg nagy a nyugalom és a csend.

„Hát, sokan megpróbálták” – válaszol az öreg. „És többen nem bírták, hogy itt semmi sincs, és visszamentek egy nagyobb faluba, ahol legalább emberekkel találkoznak. Én viszont pont ezt szeretem. A csendet. A magányt.”

Kőhányás / Fotó: ORSZÁGKÉP
Kőhányás / Fotó: ORSZÁGKÉP
Privát múzeum

„Engem izgat a múlt. Érdekel. Ezért gyűjtök mindent. Munkaeszközöket, tányérokat, tálakat. Meg kell őrizni a múltat. A gyökerek létfontosságúak.” – mondja.

A ház falán lévő szerszámokról mindent tud, egyenként mesél azokról.

Kőhányás / Fotó: ORSZÁGKÉP
Kőhányás / Fotó: ORSZÁGKÉP

Bent két lakrész, egy nyári és egy téli, mindegyik gyönyörűen berendezve. Tisztaság van mindenhol, még egy porszemet se találok – ezt hogy csinálja? Fogalmam sincs.

A falak 80 centi vastagok, régi parasztház. Négy cserépkályha is van, de elsősorban a „központi fűtést” használja télen.

A pince víztározó – most színültig van vízzel. Azt mondja, ez elég neki egy évre, ami most összegyűlt. Rengeteg eső esett a környéken – hála Istennek.

Kőhányás / Fotó: ORSZÁGKÉP
Kőhányás / Fotó: ORSZÁGKÉP
Soha nem beteg

„A háziorvosa hol van?” – teszem fel a kérdést, de a férfi értetlenül néz. Megismétlem: az orvosa. Tudja.

„Nekem nincs orvosom. Nem vagyok soha beteg. Nem szedek semmilyen gyógyszert. Én még csak meg sem fázom soha. Mindig is ilyen gergány voltam, – vagyis nagyon sovány, de szívós. Valószínűleg itt halok majd meg úgy, hogy egyet köhhentek, és összeesem.”

Soha nem beteg, hihetetlenül vidám, jókedvű, gondtalan, vicces, humoros ember.

Gondolkodom, hogy hogyan lehetséges ez?

Hát, úgy, hogy semmi stressz. Nincs zajártalom, nincs fényártalom, nincs konfliktus, nincs veszekedés, nincs szorongás, elsősorban azokat az ételeket eszi, amit ő főz, és egész nap tüsténkedik – mozog, dolgozgat. Mi lehet ennél egészségesebb?

Kőhányás

1700-as évek közepén német telepesek költöztek ide. A falut először 1753-ban említették. Földműveléssel, állattartással és mészégetéssel foglalkoztak a lakók. 1818-ban iskola is működött itt. Kétszáz évig a falu élete alig változott. A II. világháború és a német lakosság kitelepítése után megszűnt a földművelés és az állattartás, az iskola 1965-ben bezárt, a temetőben – a kiírás szerint – 1987-ben volt utoljára temetés. Az utóbbi időben pedig már a 15 ház többségét nem is lakják.

A kápolna 1878-ban épült, és Avilai nagy Szent Teréznek szentelték.