Kadlecsek Krisztián: nem vagyok hajlandó felnőni!

Az udvaron várom, felhívom telefonon, hogy itt vagyok. „A Mokka szerkesztőségében vagyok, jövök” – mondja, és néhány perc múlva már meg is látom, nagy, magas ember, mosolyog, messziről világít a kék szeme, tárja a hatalmas karjait, hogy megöleljen, szia, hát mennyire régen találkoztunk, talán két év is eltelt. Hát, eltelt, talán már annyi is, de nagyon jó újra látni Kadlecsek Krisztiánt, a Fem3 műsorvezetőjét, aki – azt hiszem – a világ egyik legjobb embere. És most tényleg nem túlzok. Évekig dolgoztunk együtt, és rá bármikor lehetett számítani. Lényegében akármire megkérhette az ember, azonnal segített. Mindenkinek. Nem is volt kérdés. Soha senkiről egyetlen rossz szót nem szólt. Soha nem ment bele semmilyen hiábavaló sárdobálásba. Krisztián szíve olyan hatalmas, ami nagyon ritka. Nem tudom, hogy született jótevő, vagy így nevelték a szülei, fogalmam sincs. Ha csak látta, hogy valaki bánatosabb, azonnal megkérdezte, hogy segíthet-e, ha csak néhány jó szóra volt szükség, ő ott volt, és bölcsen megbeszélte a gondokat a kollégával vagy baráttal. Soha, de tényleg soha nem hagy senkit az út szélén. Hihetetlen figura. Amikor nézem a tévében, mindig ezek jutnak róla az eszembe, és persze az, hogy az emberek, a nézők vajon tudják-e, hogy Kadlecsek Krisztián mennyire értékes ember? Reméljük, hogy az Országképnek adott interjújából legalább egy kicsit megismerhetik a Fem3 műsorvezetőjét, Kadlecsek Krisztiánt.
Sokadik éve dolgozol a Bátor Táborban nyaranta. Miért döntöttél úgy, hogy csatlakozol a csapathoz, és mit ad neked a tábor?

Tavaly volt az ötödik, vagyis az idén már hatodik éve járok minden nyáron a Bátor Táborba. Valójában bennem van a gondoskodás ösztöne. Nem tudom, hogy miért, de ez az egyik oka. A másik pedig az, hogy a gyerekekkel nagyon jól szót tudok érteni.

Kadlecsek Krisztián / Fotó: ORSZÁGKÉP
Kadlecsek Krisztián / Fotó: ORSZÁGKÉP

Sokszor saját magamat is gyermekinek érzem – persze, a szó nemes értelmében. Azt értem ezen, hogy a kalandokat, eseményeket néha próbálom gyerekként megélni – rácsodálkozni a szépségekre, különlegességekre. Nem vagyok hajlandó felnőni. Talán ezért is jövök ki jól a gyerekekkel. Persze, végzettségem szerint földrajz-testnevelés tanár vagyok, de nem tanítottam soha – a gyakorlati órákat kivéve. Azok is felejthetetlenek voltak, egyébként. Olyan jó energiáik vannak a gyerekeknek. A Balatonnál korábban hat évig nyaraltattam egy biztosító társaság jóvoltából gyerekeket. Kezdődött azzal, hogy két hétig tart a nyaraltatás. Aztán olyan népszerű lett, hogy egész nyáron nyaraltattunk a Balatonnál. A Bátor Tábor itt, a TV2-ben ismertem meg – egy riport készült róluk. Aztán az egyik ismerősöm elment a táborba, és nyár végén szólt, hogy nekem ezt ki kellene próbálni, mert nagyon élvezni fogom. Így következő nyáron jelentkeztem, és elmentem. Igaza volt. Fantasztikus élmény. Sokan kérdezik tőlem, hogy a sok beteg gyerek miatt jelen van-e a sajnálat a táborban, de nincs. Tényleg nem erről szól. Gyerekek vannak, akik szeretnek játszani, csapatban lenni és részt venni a programokon. Én is minden programot végig csinálok velük – evezek, mászok, kötélen lógok, ha kell. Ez a gyerekeknek is és a felnőtteknek is elképesztő érzés. Alapvetően motiválni őket, hogy megtegyenek olyan dolgokat, amelyeket eddig nem tettek meg, mert vagy féltették őket, vagy ők maguk féltek. Aztán, ha túllépnek a félelmeiken, és részt vesznek a programon, este óriási örömmel mesélik az élményeiket.

Kadlecsek Krisztián / Fotó: ORSZÁGKÉP
Kadlecsek Krisztián / Fotó: ORSZÁGKÉP

Arra is figyelünk a táborban, hogy ne csak az egyéni sikerek legyenek erősek, hanem a csoportélmény is. Szeretnénk megismertetni a gyerekekkel azt, hogy egymás segítése is mekkora élmény. A mottónk az, hogy semmi nem kötelező, de mindent érdemes kipróbálni. A gyerekek a táborban sok figyelmet és empátiát kapnak. Ahhoz, hogy természetesnek érezzék az egész napi eseményeket, hogy mindent kipróbáljanak, sokat dolgozunk. Úgy kell kialakítanunk a játékokat, hogy mindenki – betegségtípusának megfelelően – részt tudjon venni a programokon. Kapunk mindig egy listát, hogy kik jönnek, és a tábor előtti napokban, hetekben már a játékokon agyalunk. Mondok egy példát. Ha például tudjuk, hogy érkezik egy félkarú kisgyerek, természetesen nem szerveztünk olyan labdajátékot, ahol két kézzel kell elkapni a labdát. De bátran játszhatunk olyan játékot, ahol a vízben lévő kislabdákat kell összeszedni, és egy traktorgumiba beledobni. Az egy kézzel is remekül meg tudja csinálni a kisgyerek. Így a csapat teljes értékű tagja. Ha tudjuk, hogy az egyik gyerek gerincfűzővel érkezik, kipróbáljuk, hogy például a kenuba be tud-e szállni kényelmesen, vagy más programot keressünk. A lényeg az, hogy úgy indulunk neki a napnak, hogy tudjuk: mindenki jól érzi majd magát, és egy percig sem merül fel, hogy valaki ne tudna megcsinálni valamit. Nagyon sok figyelem kell, de a nap végén, amikor látjuk a gyerekek mosolyát és boldogságát, mi is nagyon boldogok vagyunk. Ha én gyerekkoromban ilyen táborba mehettem volna, nagyon örültem volna – és persze a szüleim is.

Ha már a gyerekkornál tartunk: hol nőttél fel?

Magyarország egyik legszebb helyén, a Bükkben. Répáshután. Olyan élményt adott, amely az egész életemet végigkíséri és befolyásolja. Most, felnőttként is rengetegszer van „aha-élményem”, hogy igen, ezt én gyerekként átéltem.

Kadlecsek Krisztián / Fotó: ORSZÁGKÉP
Kadlecsek Krisztián / Fotó: ORSZÁGKÉP
Mire gondolsz pontosan?

Amikor például a műsorba bejön egy gombaszakértő, és beszél a gombákról, tudom, hogy én gyerekkoromban mindig leszedtem a felnőttek elől a  gombát az erdőben. Jöttek is a falubéliek édesanyámhoz, hogy ez a gyerek megint kint volt az erdőn, és leszedte a rókagombát. Igen, az volt a kedvencem, mert a rókagombát könnyű észrevenni, ahogyan az avar alatt sárgállik. Ezen kívül például ismerem a fák erezetét – és felismerem az erezetük alapján azokat. Apám erdész volt, és megtanította. Amikor a műsorban hasonló beszélgetések zajlanak, pontosan tudom a választ egy-egy kérdésre, de inkább megkérdezem, mert velem ellentétben nem mindenki nőtt fel falun, nem biztos, hogy tudja ezeket a dolgokat. Az is megmosolyogtató számomra, hogy a kolléganőim, ismerőseim, de még a férfiak is gyakran félnek az apró bogaraktól, pókoktól. Én ezekkel nőttem fel. Olyan volt a kertünk, hogy a ház mellett volt egy kis krumpliföld, és utána az erdő. Kerítés sem volt. Az állatok ki-be mászkáltak a kertünkben. Sem a bogaraktól, sem más állattól nem félek – megtanultam, hogy az állat csak akkor támad, ha veszélyben érzi magát vagy a kicsinyeit. Egy pók sem csíp meg puszta szórakozásból. Nyilván, ha valaki rátesz egy követ, nem örül neki. Örülök, hogy gyerekként ezeket én megtanultam.

Voltak otthon is állataid?

Néha akváriumom, néha terráriumom volt. Attól függött, hogy megfőztem-e a halakat az akváriumban, vagy sem.

Micsoda? Megfőzted?

Igen. (Nevet.) Egyszer véletlenül bekapcsolva hagytam a vízmelegítőt, és a kedvenc aranyhalam, egy nagy, fekete, teleszkópos szemű hal elpusztult. Egyszerűen túlmelegítettem a vizet. Ezután az akváriumból terrárium lett. A környékünkön nagyon sok volt a mogyorós pele. Tudod, mi az?

Kadlecsek Krisztián / Fotó: ORSZÁGKÉP
Kadlecsek Krisztián / Fotó: ORSZÁGKÉP
Igen, valamilyen rágcsálóféle.

Igen, pontosan, apró rágcsáló, hosszú, bozontos barna farokkal. Szóval, apám hazahozta, az  akváriumot kibéleltük, csináltunk neki fészket, és beletettük a pelét. Az állat viszont kiugrott. El is könyveltük, hogy biztos hazament, vissza az erdőbe, és éli a világát. Ezután hetek teltek el, és egyik nap édesanyám egy régebbi táskáját vette elő, hogy azzal megy tanítani az iskolába – mert ő tanár volt. Tudni kell róla, hogy minden táskájában van egy rekesz, amelyben nagyon sok papír zsebkendőt  tárol, mert bármikor szükség lehet zsebkendőre. Már majdnem az iskolába ért, amikor kinyitotta a kis rekeszt, hogy kivegyen egy zsebkendőt, és kiugrott a pele. Oda fészkelte be magát. Szegény édesanyám majdnem elájult, úgy megijedt, és amikor hazajött, mondta apámnak, hogy bármennyire is szereti a gyerek az állatokat, többé ilyet ne hozzon haza édesapám.

Nyilván akkor az egyik kedvenc magyar tájad a Bükk és környéke. Hova jársz szívesen kirándulni vagy nyaralni?

A másik nagy kedvenc a Balaton. Szintén gyerekkori élmények miatt. Akkor a déli parton, Balatonszemesen nyaraltunk sokat. De képzeld, az idén nyáron a Káli-medencében voltam tíz napig, és egyszer sem mentem le a tóhoz. Egyszerűen elvarázsolt az a miliő, a Balaton-felvidék. A dombok, a hegyoldal, a présházak és pincék, a vendéglátóhelyek, a reggeli futások, a kirándulások. Egyáltalán nem hiányzott a parti nyüzsgés. A frissen kaszált rét illata teljesen foglyul ejtett. Tudod, én nagyon szeretem a teákat. Ha leforrázok egy jó teát, mindig érzem benne a frissen kaszált rét illatát. Másfél hétig kiválóan éreztem magam abban a „mini-mediterránban.”