Így töltöttek meg 400 méter kolbászt

„No, gyere kicsilány, fújjuk fel a belet” „Fújja veled az öregIsten” – gondoltam, amikor ránéztem Gyuriczáné piros, kerek képére. Szélesre húzta a száját, több helyütt feketéllett a foga helye, és egyre csak hívogatott: gyere, no, gyere. A többiek is rákezdték, kórusban: menjél, kicsilány, hát fel kell fújni a belet, ha kolbászt akarunk tölteni, ugye, tudod? Hat éves forma lehettem. Mit volt mit tenni, mentem.

Gyuriczáné a többi asszonnyal már kimosta a belet, ott áztak a lavórban, tisztán, fehéren kanyarogtak, fátyolszerűen. Óvatosan kiválasztotta az egyik hosszú, vékony hártyát, a végeket kinyitotta, babrálgatva kicsit azokkal, aztán az egyiket a kezembe adta. „Ide fújjál bele, jó erősen, én meg majd a másik oldalról.” Fújtam én, fújtam, ahogy csak bírtam, szemben Gyuriczáné is fújta – mintha az élete múlt volna rajta. Egy pillanat alatt lett tele a tüdőm Gyuriczáné leheletével. Elengedtem a belet, elfordultam, és belehánytam a lavórba, amelyben a többi bél ázott.

Nos, ilyen emlékek jutottak eszembe, amikor elmentünk a székesfehérvári kolbásztöltő fesztiválra. Már messziről érezni lehetett a kolbász illatát.

Ahogy közeledtünk, a rendezvénysátor körül már ott ólálkodtak a busók, esküszöm, meg is ijedtem az egyiktől, olyan hirtelen bukkant elő. Már kint, az egyik fabódé előtt, ahol kolbászt árultak, óriási sor állt. A bódé körül pedig kabátban, sapkában ették az emberek a kolbászt – kenyérrel és sok savanyúsággal.

Bent a sátorban – ahol maga a rendezvény zajlott – egészen más kép fogadott. No, ott tényleg hatalmas volt a hangulat. Az asztaloknál ott kanyarogtak, tekeredtek a kolbászok, volt, ahol rudakon lógtak, volt, ahol sültek, és több helyütt éppen töltötték. És persze bent is asztalokon, padokon lehetett enni a frissen sült finomságokat.

Gyerekkoromban minden télen vágtunk disznót a faluban. A nagymamám és a nagypapám nevelték a disznót, és januárban le is vágták. Soha nem ébresztettek fel korán – már csak akkor jött be a papa a szobába, és szólongatott, amikor már pörzsölték a kocát. Izgatottan ugrottam ki a dunyha alól, és úgy, ahogy voltam, pizsamában rohantam volna ki az udvarra, de a papa rám szólt, ejnye, no, legalább a kabátot vedd fel meg a gumicsizmádat. Rángattam a télikabátot és a csizmát, csak hogy minél hamarabb kint lehessek és láthassam a malacot.

Mindig hó volt és hideg. De sosem fáztam. A pörzsölés szaga, a lángok, az udvaron gőzölgő üst valahogy az egész környéket melegítette. Ott kotnyeleskedtem az emberek körül, mert ilyenkor persze sokan voltunk, Gyuricza, a neje, két fiú, akik voltak vagy húsz évesek, a Sanyi meg a Józsi – azt mondták róluk, az egyik jó, a másik szép. Mindnek piros volt az arca és harsányan nevettek, néha ittak egy-egy kupicával, aztán rángatták azt a disznót hol ide, hol oda, fene nem tudja, hogyan is volt az már, csak arra emlékszem, hogy mind nagyon erős emberek voltak.

Nagymamám sütötte a vért hagymával. Aztán a kamrában gyúrták egy nagy fateknőben a húst az asszonyok és a férfiak is. Az lett a kolbász később. És ehhez kellett felfújni a belet.

A fehérvári fesztiválon ugyanúgy töltötték a kolbászt, mint gyerekkoromban. Fotós kollégám legyint: á, nem lehet ez olyan nehéz. Tekered, aztán töltődik. Tudományosan elemzem neki, hogy az nem úgy van, mert emlékszem, hogy mennyire óvatosan kellett ezt csinálni, amikor gyerek voltam, nem is csinálhatta ezt akárki, csakis az én nagyapám. A legerősebb, legtapasztaltabb ember. Mert ha gyorsan tekeri az ember, a bél kiszakadhat. Ha lassan, levegős lesz a kolbász. Azt hiszem. Mintha így emlékeznék.

A fehérvári kolbászfesztiválon hangos zene szólt – a színpadon egy kedves, bajuszos bácsi énekelt, az emberek pedig nagyon élvezték, táncoltak, tomboltak a zenére, közben szállt a gőz a sátorban, és vágni lehetett a kolbászillatot a levegőben, itt ma mindenki jól lakik, az biztos, és az is egészen biztos, hogy mindenki jól érzi magát, ott, a sarokban a kolbásztöltő verseny egyik csapatának tagja a fejére tette a pálinkásüveget, úgy táncol, körülötte többen éneklik a nótát a bajuszos bácsival, és a mutatóujjukkal felfelé hadonásznak ritmusra.

Gyerekkoromban, délutánra már mindenki ittas volt – akkor persze még nem tudtam, hogy ez ittasság, csak azt láttam, hogy mindenki szerfelett vidám és táncos kedvű. Egyikük hangos éneklésbe kezdett, mire a többiek követték, és egymást túlkiabálva énekelték a híres nótát, közben ugyanúgy, a mutatóujjukkal hadonásztak. Ez miért kell? – kérdeztem Gyula bácsit, aki nem válaszolt, csak felhúzta a szemöldökét, és folytatta, csak már rám mutogatva a mutatóujjával, aszongyahogy’: az a szép, az a szép…

Ez volt az ötödik fehérvári kolbásztöltő fesztivál a termelői és biopiac területén, egy fűtött nagysátorban. Több csapat készítette a kolbászokat, és voltak köztük sportolók, újságírók is. Összesen 400 kiló húst töltöttek, és kb. 400 méter kolbász készült el.

Ezek persze  csak számok.

A képek és ez a kis videó ennél sokkal több. A hangulatot, a féktelen jókedvet mutatja, ami ott volt.

Nekem időutazás is volt. Nagyon szépen köszönöm a fehérvári kolbásztöltő fesztiválnak, hogy visszaidézte a gyerekkoromat.