Finom, gyors, olcsó, felejthetetlen – egy igazi kockásabroszos

Alcsútdobozra mentünk, rátaláltunk a Hegedüs vendéglőre, és soha nem feledjük. Ide mindenkinek el kell jönnie! Időutazás Alcsútdobozon.
1., „Eriggy onnan a biliárdasztaltól, kicsilány!”,

hagyd a bácsikat játszani, gyere, ülj le, mit kérsz, málnaszörpöt vagy fantaszörpöt?” – a sarokban egy cserzett, napbarnította bőrű férfi ül – Jóska bácsi -, szívja a Kossuthot tövig, Kőbányait iszik, ő csak nézni akarja a biliárdmérkőzést, amelyet a nagypapám és egy másik bácsi játszik. Tél van, a kocsmában nyirkos az idő – hideg is van, meleg is van, attól függ, milyen messze vagyok a kályhától. Az ablakokon páracseppek. Keserű, savanykás zsírszag, cigaretta- és borszag keveredik.

2., „Akárhol meglátunk egy éttermet, beülünk. Éhen halok”

– mondom a társamnak, akivel ma úgy döntöttünk, hogy Fejér megyébe indulunk el – csak úgy. Valami kastélyt nézünk meg, vagy arborétumot, vagy ami épp az utunkba kerül – így nem az autópályán haladtunk, hanem a legkisebb, legszűkebb, legfoltosabb utat választottuk. Így persze régóta mentünk, és még mielőtt bármi látnivalóba ütköztünk volna, megéheztünk.

Alcsútdoboz – itt van egy arborétum, az biztos. De tényleg, előtte együnk. Ha itt nem találunk semmit, tovább megyünk. Legfeljebb visszajövünk, ha már jóllaktunk.

Egy éles saroknál jobbra kanyarodva a társam hirtelen kimutat az ablakon: ez jó lesz?

Ez jó lesz? / Fotó: ORSZÁGKÉP

Hegedüs vendéglő – olvasom -, az ajtó előtt két pados-fedett cigarettázóhely, két ember beszélget, az idősebb, lilásabb arcú férfi erősen magyarázza, hogy a kipufogót hogyan kell felfogatni, a fiatalabb nézi, bólogat. „Aztán ha négyesbe teszed, úgy megindul, mint a szélvész” – magyarázza az idősebb, és egy erőset szív a cigarettájából. A fiatalabb kontráz: „ne mondd, nekem az ötösben indul el tökéletesen az autó.”

A bejárat előtt, az út mentén hatalmas táblára kiírták a menüt: van paradicsomleves, töltött dagadó, nagyon olcsón, de lehet étlapról is választanai néhány fajta ételt.

„Ez jó lesz” – mondom. Tökéletes, gondoltam.

3., Leülök Jóska bácsi közelébe – nem mellé, mert büdös.

Mármint nem Jóska bácsi a büdös, hanem a cigarettája.

Kinyílik az ajtó, és Sándor bácsi lép be, adjál egy fröccsöt Szutyor, és egy gulyást is.

Szutyor a kocsmáros – nincs még kész a gulyás, kell még neki fél óra.

Megvárom – mondja Sándor bácsi, és mellém huppan – na, mi van kicsilány, ki nyer, az öregapád, vagy Béla úr?

Hát, persze, hogy a nagypapa – vágom rá minden kételkedés nélkül, hiszen a gyerekek sosem kételkednek abban, hogy nagyapjuk a legerősebb, legokosabb, legbátrabb, és soha nem történhet máshogy, minthogy ő nyer a biliárdharcban is.

A gulyás fő a sarokban, száll a gőze, az illata eltelíti a kocsmát.

4., Ahogy beléptünk a Hegedüs vendéglőbe, megéreztem a gulyás illatát – eltelítette az egész kocsmát.

Mert ez kocsma Vagyis: amikor az ember belép, kocsma, aztán ha kicsit hátrébb megy, ott már étterem, kockás abroszokkal.

Mennyire szeretem az ilyen helyeket. Istenem. Mennyire jó lenne, ha ilyenből több lenne. Még több. Sokkal több.

A vendéglős érkezik, üljünk le bárhová, és már jön is. Itt a napi menüs kártya, itt a séf ajánlata, itt pedig az étlap – bármelyikről választhatunk.

A konyhába be lehet látni, egy nyitott ablakon adják ki a megrendelt ételeket. Sokan vannak, és folyamatosan érkeznek az emberek. Négyen, gyerekekkel, nyolcan épp temetésről, mögöttünk egy pár, az előttünk lévő asztalnál egy idősebb házaspár.

Benézek a konyhába, egy asszony és egy férfi sürög – látom rajtuk, hogy tudnak főzni.

Közvetlen kiszolgálás a konyhából / Fotó: ORSZÁGKÉP

„Na, ez finom lesz, érzem. Itt minden friss, az biztos” – súgom a társamnak, nem is lehet másként, mert ha itt, ebben a faluban állott, több napos ételt adnának ki a helyieknek, abból botrány lenne.

Persze, hogy gulyást kérünk, én csirkecombot valami krumplival, meg káposztasalátát, a társam pedig tojásos nokedlit fejes salátával – a palacsintát a végén még megbeszéljük, nyugtázta a pincér, aki valószínűleg a hely tulajdonosa.

5., Sándor bácsi némán ül, hunyorog, ő nem cigizik, így odafutok hozzá, na, mi van, kicsilány, megfogom a kezét, repedt, jéghideg, a körmei koszosak, de nem baj, dolgozott, a fát rakta egész nap, csak egy gulyásra és egy fröccsre jött be. Issza a fehér savanyú lét, nem szól aztán többet, a biliárdmeccset nézi, én pedig mellette.

Unom a biliárdot, régóta tart, nem fogynak a golyók az istennek sem, az ablakon bámulok kifelé, miközben a kezem Sándor bácsi kezén pihen, és nézem a lecsorgó párát az ablak üvegén.

6., A Hegedüs vendéglő ablakai párásak – nyirkos a levegő, árad ki a konyhából a gőz, a zsírszag, közben a konvektorok melegítenek – ha a közelébe ültünk volna, melegebb lenne, de így is jó.

A kezem hideg, de nem fázom mégsem, csak egy kicsit borzongok, de az is lehet, hogy csak az emlékek törtek fel bennem, és ez a gyönyörűség csorgott végig a testemen, a gyerekkor, a szagok, az arcok, a pára, még a biliárdasztal is…

Hamar megérkezik a leves, a friss, igazi kenyér, ropogós héjjal, pirospaprika, van itt minden. Annyira jól esik, hogy néhány perc alatt bekanalazom az egészet. Ilyen finomat nagyon régen ettem – vagy csak elfogult vagyok, nem tudom.

A csirkecomb is azonnal jön, meg a tojásos nokedli, a comb főtt krumplival, na, ilyet sem láttam már évek óta, nem baj. A csirke olyan, mintha én sütöttem volna – annyira házias ez a vendéglő, hogy már-már azt várom, hogy a hely tulajdonosa odalépjen hozzánk, és azt mondja: „alig ettetek”. (Ez egy idézet volt Kőhalmi Zoltán egyik stup-jából, ő nagy kedvenc, bár ez az alcsútdobozi kockásabroszos szempontjából mindegy, csak mellékesen említettem.)

7., Sándor bácsi szürcsölve kanalazza a gulyást, jó nagy adag, hatalmas mélytányérban, fél kiló kenyér felszeletelve, ezek aztán nem viccelnek, itt nincs kisadag, meg egy szelet kenyér.

Kér még, Sándor bátyám? – kérdezi Szutyor

Sándor bácsi int a fejével, hogy nem, elég lesz, de nem szól.

Alig eszik, Sándor bátyám, ugye, nincs semmi baj?

Nincs hát.

Nézem, ahogy az utolsó cseppeket kanalazza ki a tányér aljából, még a kenyeret is beletunkolja.

Adjál már a gyereknek egy palacsintát – mutat rám, amikor végzett, és az utolsó falat kenyeret is elpusztította.

8., Jóllaktam, eltűnt a csirkecomb is a főtt krumplival, de akármi is lesz, én bizony még egy palacsintát is eszem, mert tudom, biztosan tudom, hogy OLYAT kapok.

Pont olyat. Amit akkor, valaha régen ettem, kislány koromban abban a kicsi, alföldi falucskában.

A palacsinta is érkezik, kívülről teljesen ugyanúgy néz ki. Arcom felvidul, na, mi ez, ha nem időutazás?

Kakaós, a kedvencem.

Hoppá, instant kakaópor van benne / Fotó: ORSZÁGKÉP

Belevágok. Jaj… instant kakaópor van benne. Nem a hagyományos, kakaó-porcukor keverék. Na, mindegy. Jó ez is. Nem baj. Itt, ebben a vendéglőben semmi baj nincs. De semmi.

9., Tömöm a kakaós palacsintát, vigyorgok Sándor bácsira, köszönöm, mondom teli szájjal, ő nem szól, csak mosolyog.

Amikor megettem az utolsó szálig a palacsintát, és megittam a fantaszörpöt is, nagypapám kiabálni kezd, hogy vége, nyert, és ide a korsó sört, amiben fogadtak.

De Bandikám, már nem fér bele a kannába. Tele van.

Mert a nagyapám, Bandi, egyet ivott csak ott, a kocsmában. A többi korsó sört, amit nyert, egy kannába öntötte. A kannát otthonról hoztuk, biciklivel. De már a kanna is tele van sörrel.

Na, jó, akkor megiszom mégis itt, aztán megyünk haza – mutat rám a nagypapám, én meg örülök, végre megyünk haza.

Legurítja az egész korsóval, egy szuszra issza meg, megtörli a szája szélét, kacsint, na, mehetünk.

10., Kávé.

A kávé, ugye, ami nálunk mindig kulcskérdés. Persze, igyunk. Tudjuk, hogy nem „kopi luek” lesz, de nem baj.

Megérkezik az is, én kapuccsínót kértem, amelyen tejszínhab van, mindegy, nem számít, semmi nem számít itt, ezen a helyen, ami azt hiszem, a környék legjobb helye, és tényleg, de tényleg mindenkinek ki kell próbálni, aki arra jár.

Nem szoktam ennyire lelkendezni, de ezt nem tudom visszatartani, viszont fokozni sem tudom már: állítom, hogy ilyen vendéglő legalább minden második faluban kellene, hogy legyen. Állítom, hogy a Hegedüs vendéglő üzemeltetője, tulajdonosa hihetetlenül jól csinálja a dolgát, az üzletet.

Jó bemenni, jó leülni oda, jó nézni a miliőt, finom az étel, gyors a kiszolgálás, egyáltalán nem drága – sőt, nagyon olcsó. És a kiszolgálás is kifogástalan – nem beszélve a kedvességről, amit kaptunk, szóval,minden, de minden a helyén van.

Így kell ezt csinálni.

Ide akkor is vissza fogunk jönni, nem is olyan sokára, ha nincs is erre dolgunk. Csak a vendéglő kedvéért. Csak azért, hogy újra itt együnk. Ez lesz a kirándulásunk célja. Az alcsútdobozi Hegedüs vendéglő.