A város, ami rabul ejt

Sokfelé járunk az országban. Magyarország egészen egyszerűen gyönyörű. De van egy város, ami nem ereszt… fogva tart… Eger.
Az Egri Bikavérről

„Vettem egy üveg Egri Bikavért itt a sarki boltban, gyere, igyunk egy pohárral.” Na, ha ezt a mondatot meghallottam tizenéves koromban, vagy inkább a húszas éveim elején – az pedig nem ma volt, ne is szépítsük – egészen egyszerűen kirázott a hideg. Isten ments, mondtam, nem iszom savanyú, piros levet. Akkor még csak térképről ismertem Egert, sosem jártam ott, de még a közelében sem. Annyit tudtam, hogy a villányi bor jó bor, meg hogy van ez a kaberné szavinnyó, ami megint csak jó. Aztán egyszer valaki megkínált Egri Bikavérrel – amit persze a sarki közértben vett -, és úgy összehúzta a szám, mintha éretlen egresbe haraptam volna. Úgyhogy: Egri Bikavért soha. Meg úgy általában, egri bort sem. Jó, jó értem én, hogy híres, meg bikavér, de ha nem jó, akkor nem jó. Gondoltam akkor…

Nem tudom, hogyan történt, de körülbelül tíz évvel ezelőtt három napot töltöttünk Egerben. Ja, emlékszem, valami ajándék volt ez, kupon, vagy ilyesmi. Persze, örültem, hogy pihenünk, csak azon gondolkodtam, hogy este a vacsorához hogyan rendeljek majd villányit vagy szekszárdit? Ez – azt hiszem – rettenetesen kellemetlen lesz.

Most ebben a részben az nem lényeges, hogy Eger elvarázsolt egy pillanat alatt.

Maradjunk a bornál. Az Egri Bikavérnél. Este a Dobó téren beültünk egy borüzletbe. Mert az nem borozó volt – annak van egyfajta pejoratív jelentése… Borozó… Na, ez nem az volt, hanem borszaküzlet. Hímeltem-hámoltam, hogy de én nem tudom, meg hogy testes, vörös, de finom legyen, de nem is tudom, csak egri van?, vagy van másmilyen is?, mert – ha van -, megkóstolnék egy villányit, vagy mittomén. Mondom, hebegtem, a borszakértő – aki hangsúlyozottan nem pincér volt – elnézően mosolygott, és azt mondta: rám bízza? Mert akkor hozok kóstolót az egri borokból. Aztán eldönti. Gondoltam, hogy abból baj nem lehet, ha nem ízlik, legálisan kérhetek más borvidékről származó vörösbort. Aztán hozta a kóstolókat. Egy-egy kortyot többféle borból.

Teljesen elaléltam. Ez most komoly? Ezek egri borok? Igen, ezek azok. Alig tudtam választani, egyik jobb volt, mint a másik. Végül egy Egri Bikavérnél döntöttem – és ezt később tudtam csak meg, mert fantázianeve volt, Merengő. Kérdeztem, hogy ez cabernet sauvignon, vagy micsoda, mire a szakértő rávágta, hogy nem, ez bikavér. Bikavér? Ejnye, hol rejtegették ezt a bort eddig? Egyszerűen gyönyörű bor. De nemcsak ez, a választott borom, hanem a többi is. Nem vagyok borszakértő, nem tudom leírni, hogy ilyen meg olyan utóíz, meg tanninok, meg a vörös bogyós gyümölcsök halványan megjelennek benne, egy kis banán és fahéj ízzel vegyítve, és ahogy gurul a korty a torkomon, úgy szántja fel az érzékelőreceptorokat, amelyek kellemes borzongást idéznek elő, nem. Ilyet nem tudok írni. Egyszerűen csak ennyit: életemben ilyen finom bort még nem ittam.

A vacsoránál tehát nem volt gond. Bátran kértem egy Merengőt, az étteremben a pincér mosolygott, bólintott, és azt mondta: jó választás. Én meg büszkén kihúztam magam, igen, hát én nagyon vágom ezt a bor-dolgot, természetes, hogy a Merengőt választom, mi mást, ugye.

Mondom, tíz éve volt ez, azóta az egri bor az egyik kedvenc, sokfélét kóstoltam már, és egyikben sem csalódtam, szóval, az a kupon, vagy mi, az az ajándék, amivel mi akkor Egerbe utazhattunk, egy Áldás volt.

Az egri háztetőkről

Az első nap lenyűgözött a város. A Dobó tér, a várba vezető utcácska, jobbra-balra különleges üzletekkel, az éttermek, a kávézók, a minaret, a vár, a templomok, az Érsekkert és a fürdő. Egész életemben azt hallottam: fiam, a kevesebb mindig több. Ha írtam valamit, „ne használj felesleges jelzőket”, ha beszéltem valamiről: „ne tengjen túl, csak a lényeg a fontos”, ha ki akartam mutatni valaki iránt a szeretetemet: „ne ölelgesd, ne tapogasd a karját”, szóval, állandóan vissza kellett fognom magam és persze, van is ebben igazság, a kevesebb mindig több – legalábbis általában, legtöbbször. De én, aki már hároméves koromban tökidegen emberekhez rohangáltam oda, és ölelgettem őket, pusztán azért, mert szimpatikusak voltak, vagy rám mosolyogtak, és túltengett bennem a szeretet irántuk, nehéz betartani ezt a fontos szabályt. De próbáljuk meg: Eger szép.

Na, ez fedi a valóságot? Nem. Egyáltalán nem. Egerben – és ezt állítom – megváltozik az ember. Lenyűgöző hely. (ok, még egy jelző.) Elképesztően gyönyörű város. (jelző 2. ) Gyerek lettem újra, és túláradt bennem valami fura érzelem a város iránt. Pont azt nyújtja, amire vágytam – pedig meg sem tudtam fogalmazni, mire vágyom.

Filmekben, vagy könyvek illusztrációiban lehet ilyen képeket találni, mint amit Egerben lát az ember.

Persze, felmentünk a várba is. Én rohangáltam, mint valami őrült, visszacsöppentem a történelemben, a panoptikumban tátott szájjal bámultam, az ágyúkat simogattam, tapogattam a falakat, a boltíveket, minden szeglete maga a történelem, próbáltam elképzelni, milyen lehetett az élet akkor, évszázadokkal ezelőtt a várban, és azt hiszem, a város mindent meg is tett azért, hogy el tudjam képzelni ezeket. A legtetejére is felmentünk, a három kereszt alatt pedig belefeledkeztünk a város látványába. Egy makett-asztal volt onnan, fentről. Apró emberkék, apró házak, még a templom is apró volt. A háztetők pedig, mint egy patchwork. Város-patchwork. Háztető-patchwork.

Eger / Fotó: ORSZÁGKÉP
Eger / Fotó: ORSZÁGKÉP
Ez az írás nem erről szól…

Nem a város látványos vagy híres látnivalóiról. Nem. Azt mindenki „leguglizhatja”, aki nem járt még ott. Ez csak egy írás arról, hogyan ejt rabul egy város. Azóta – az elmúlt 10 évben – számtalanszor jártunk Egerben. Tavasszal és ősszel kötelező, meg csak úgy, amikor hetek óta keményen dolgoztunk, és elfáradtunk, és csak megnyugodnánk egy kicsit, ennénk egy jót, vagy megkóstolnánk a legújabb borokat, akkor irány Eger. És pontosan ugyanolyan, mint az első alkalommal: tele vagyok izgalommal, megint megnézünk mindent, és persze van már vagy tíz pixie-m, igen, pixie-m, tessék megnézni, mi az, Egerben van egy Pixie-szaküzlet, ahol ezerféle manóból lehet válogatni, de voltunk a Mágikus Pincében is, ami egy szabadulós játék, és majdnem kiszabadultunk, majdnem, de a játékvezető azt mondta, hogy mi voltunk a kedvenc játékosai hosszú idő óta, mert hogy hú, de vág az eszünk, na, jó, legközelebb újra megpróbáljuk, már kopik az emlék, elvégre három éve voltunk ott.

Most újra elmentünk Egerbe, mert két hete megállás nélkül dolgozunk, és végtelenül elfáradtunk. Vágytunk Egerbe. Csak egy napra. Cél nélkül.

Hétfőn kidőlt a felállított karácsonyfa, de már van egy új. Már egy-két bódé kinyitott a Dobó téren, ahol az adventi vásár várja majd az embereket. Feljebb, a vár felé már mérik a forralt bort az utcán.

Eger / Fotó: ORSZÁGKÉP
Eger / Fotó: ORSZÁGKÉP

A várba is elmentünk, ahová sajnos már belépőt kell venni, ilyenkor is, pedig régen csak nyáron kellett, ráadásul elég drága, két felnőtt jegy ára 3600 forint volt, de mindegy, megint csak rohangáltam, bámészkodtam, kukucskáltam, tapogattam, simogattam a vár falait, az ágyúkat, a köveket, és a vár tetejéről, a Golgotánál újra végig néztem a városon, ahol már az adventre készülődnek, és nemsokára kigyúlnak a karácsonyi fények.

Eger / Fotó: ORSZÁGKÉP
Eger / Fotó: ORSZÁGKÉP