Az ember, aki játékkal gyógyítja a félelmeinket

  •   
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Vegye fel ezt a szemüveget – mondja Dr. Kollár János, klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus, egyetemi docens. Felvettem, és abban a pillanatban már nem abban a szobában voltam, hanem egy nagy tó közepén, egy hajón, ahol körülöttem fiatalok zenéltek, előttem egy lány énekelt, mellette gitározott egy fiú, aztán hátra fordultam, és mögöttem egy másik srác játszott valami fura hangszeren, a hajó oldalán ücsörgött. Forgattam a fejem, a tó közepén voltunk, egyszer csak egy sirály repült el a hajó felett. Percek teltek el, és teljesen elfeledkeztem arról, hogy valójában hol is vagyok. Nehéz volt levenni azt a fura szemüveget, amely segítségével pillanatok alatt elutazhattam erre a csodálatos tájra. Újra a szűk szobában voltunk. „Ez a virtuális valóság” – mondja Kollár János, aki ezzel az egészen érdekes módszerrel erős fóbiákat, félelmeket is tud gyógyítani. Interjú Dr. Kollár Jánossal.

Dr. Kollár János

Kezdjük az elején: a rendszerváltozás előtt általános volt az a meglátás, hogy aki pszichológushoz jár, az bolond. Változott-e ez a hozzáállás az elmúlt harminc évben?

Hirdetés


Nagyon sokat változott, de nem eleget. Több tévhit él még mindig az emberekben, amelyek miatt nem keresnek fel szakembert akkor sem, ha olyan problémájuk van, ami igényelné a segítséget. Az egyik tévhit az, hogy „aki pszichológushoz jár, az bolond.”. Ez tagadhatatlanul él még sok emberben. Lehet, hogy azzal eldicsekszik, hogy már két infarktusa volt – mert ez azt jelenti, hogy ő komoly ember, fantasztikusan fontos a társadalomban. De azt senki nem mondja el egy közösségben, hogy pl. terápiára jár egy éve. A Monty Python egyik oszlopos tagja, a kiváló színész, John Cleese jut ilyenkor az eszembe. Írt egy közös könyvet Robin Skynner pszichológussal, amelynek az a címe, hogy Hogyan éljük túl a családot. Azzal kezdődik, hogy hosszú ideje szenvedett megfázásos tünetektől, és úgy érezte, hogy ennek lelki okai lehetnek. Eldöntötte, hogy felkeres egy pszichológust. Ezután írta meg a könyvet, mert – ahogyan írta – élete legizgalmasabb időszakát töltötte a terápiában. Sok mindenre rájött saját magával kapcsolatban. Úgy gondolta, hogy mindenkinek meg kell tudnia, hogy ha valaki terápiára megy, az nem bolond, hanem épp az ellenkezője. Az az okos ember, aki felismeri, hogy szüksége van külső segítségre, aki szakembert keres, hogy együtt találják meg a megoldásokat. Persze, ebből következhet egy másik tévhit. Az, hogy majd a terápián a pszichológus megoldja a problémáimat. Ez nem így van. A terápia arról szól, hogy a terapeuta és a kliens közös munkával fáradozik azon, hogy a problémák megoldódjanak. Egy becsületes terapeuta azon dolgozik, hogy döntésképes emberré váljon a kliense. Segítek abban, hogy képes legyen úrrá lenni a gondjain.

Dr. Kollár János

A pszichológusokról milyen elképzeléseik vannak az embereknek? Ebben történt-e változás az elmúlt évtizedekben?

Egy régi történet jut az eszembe. Egy dvd-kölcsönzőben levettem a polcról egy filmet. Ebből is látszik, milyen régi ez a történet. Szóval, megnéztem a film dobozát, és elolvastam az ajánlót, amely így kezdődött: „Susan pszichológiát tanul az egyetemen. Erre minden oka megvan, hiszen gyerekkora óta rémálmok gyötrik.” Tehát: gyakorlatilag elkönyvelik a pszichológusokat valamiféle fura embernek, akiknek biztosan van valami baja. Ha az ember megnéz egy játékfilmet, és szerepel benne pszichoterapeuta, általában két dologra számíthat: vagy ő lesz a gyilkos, vagy ő lesz a hülye. Kevés az a film, amely hitelesen ábrázol terapeutákat, terápiákat. Néhány kivétel azért akad. Ezek egyike a Robert Redford által rendezett Átlagemberek című film. Ez nagyszerűen bemutatja, hogyan is működik egy terápia. Sokan félnek elmenni pszichológushoz, de ha mégis megteszik, akkor vélhetően olyan dolgokról beszélnek majd, amelyekről senki másnak – még a házastársuknak sem. Ez pedig nehéz. Félnek attól, hogy mik derülnek majd ki róluk, mit gondol majd a pszichológus. A terapeutának nem dolga, hogy ítélkezzen – ez óriási hiba lenne. Ettől tehát nem kell félni. Azt szoktam mondani, hogy pl. itt van ez az asztal. Ha nehezen tudok felállni, rátámaszkodom. A terapeuta pontosan ugyanezt a szerepet tölti be: rá lehet támaszkodni, hogy felálljon az ember. Az asztal nem emeli meg az embert, csak a súlyát tartja meg, és úgy segít. A terapeuta sem oldja meg a gondokat, de ott van, ha szükség van rá.

Dr. Kollár János

Amikor beléptem ebbe a szobába, egészen különleges világba csöppentem. Egy furcsa szemüvegen keresztül teljesen máshol voltam – olyan valósághű volt minden, mintha tényleg a tó közepén, egy zenés hajón ringatóztam volna. Mi ez pontosan, és mire használható pszichoterápiában?

Ez a virtuális valóság. Számítógéppel vezérelt, multiszenzoros kommunikációs technológia. Olyan valósághű élmény, amely segítségével hozzásegítem a kliensemet, hogy biztonságos környezetben eljusson oda, ahová egyébként fizikailag nem volna képes. A virtuális valóság terápiát a következőképpen tudom megfogalmazni: terápiás keretek között, a kliens betegségnyomásának enyhítése vagy képességei kibontakoztatása végett, megfelelő szakember által vezetett, virtuális valóság technikát alkalmazó, közös munka.

Konkrétan hol segít a virtuális valóság a terápiákban?

Bárki, aki most olvassa ezt a cikket, nézzen körül, hogy éppen hol van, és képzelje el, hogy amit lát, az nincs is ott. A virtuális valóságban olyan környezeten van az ember, amelyről tudja, hogy nincs ott, és mégis elhiszi, hogy ott van. Teremtek egy olyan környezetet, amely biztonságos – hiszen egy szobában vagyunk -, másrészt pedig az illetőnek megjelenítek valamit, amitől például fél. Fóbiák esetén kiváló terápia a virtuális valóság alkalmazása. Pók-, csótány-, kígyófóbiára, vagy tériszonyra, de evészavarok, sőt depresszió kezelésére is használják. Nézzük a kígyófóbiát. Először megjelenítek a páciensnek egy karikatúrát egy kígyóról. Ha ezzel szembe tud nézni, tovább tudunk lépni egy magasabb szintre, amikor már egy élethűbb, rajzolt kígyót mutatok. Ha ez is megy, és nem dobog hevesebben a kliens szíve, nem esett pánikba, a következő kép egy kígyó fotója lesz. Ha itt is meg tud nyugodni, megjelenik a virtuális terápiában egy íróasztal, és rajta egy tekergő kígyócska. Egy egészen kicsi kígyó. Ez úgy képzelje el, hogy az asztal éppen az ön szeme előtt van – alig fél méterre -, tehát nagyon valósághű. Ez már ijesztőbb lehet. Addig maradunk ezen a szinten, amíg a kliens azt nem mondja, hogy továbbléphetünk., Így eljuthatunk egészen addig, amíg már az asztalon 5-6 hatalmas kígyó tekereg. Ha eddig el tudunk jutni, az már jó – persze, ez még nem jelenti azt, hogy az illető megbarátkozott a kígyókkal, de legalább szembe tudott nézni a félelmével. Fontos, hogy szakember irányítsa a terápiát – ezt otthon, egyedül nem érdemes csinálni. Nemcsak azért, mert a terapeuta irányítja a képeket, hanem azért is, mert a terápián utánamegyünk a félelem okainak is. Beszélgetünk, kiderítjük, hogy mi okozhatja ezt a fóbiát. Ha leástunk az alapokig, onnan kezdünk újra építkezni.

Virtuális valóság: ezzel a furcsa szerkezettel – valamiféle szemüveggel – jutunk el oda, ahová egyébként soha. Most például egy festménybe.

Hogyan működik a tériszony kezelése a virtuális valóságban?

Ugyanúgy felveszi az ember ezt a furcsa szemüveget. Belekerül egy teljesen más világba: jelen esetben egy üvegfalú liftbe. Ő nyomhatja meg a gombot, és először felmegyünk az első emeletig. Látja, hogy alatta zajlik a forgalom, a járdán sétálnak az emberek, az úttesten autók suhannak el. Addig nem megyünk feljebb, amíg nem érzi azt a beteg, hogy tovább léphetünk. Aztán így tovább, a másodikra, harmadikra, vagy a huszadik emeletre is feljuthatunk. Fontos, hogy partneri viszony legyen a terapeuta és a páciens között. Nem vihetem fel azonnal a huszadikra, hiszen nagyon könnyen pánikba eshet – hihetetlenül valósághű a virtuális valóságban létezni. Nem az a célom, hogy megijesszem a klienst. Persze, ő tudja, hogy nem eshet le, hiszen egy szobában van – bármennyire is úgy tűnik, hogy a liftben, és bármikor kiszállhat, vissza a biztonságos szobába. Tömegiszonyt is lehet ezzel kezelni – én magam felveszek egy 360 fokos kamerával a zsúfolt metrókocsiban egy néhány perces videót, és azt a virtuális valóságban lejátszom a betegnek. Ilyenkor úgy érzi, mintha ő utazna a metrón – pedig egy szobában van. Fokozatosan tudom hozzászoktatni a pácienst ahhoz, hogy emberek között utazzon – később a valóságban is. A terápiás eszköztárat illatokkal is lehet bővíteni – hogy még valósághűbb legyen a virtuális környezet. Például, ha valakinek valamilyen traumatikus élménye a karácsonyhoz fűződik, megjelenítek neki egy karácsonyi teret, feldíszített fával, ajándékokkal, mellette pedig egy karácsonyi illatot is biztosítok a szobában. Lényegében befolyásolom a látását, a hallását és a szaglását is. Természetesen csakis az ő beleegyezésével. Így sokkal jobban bele tudja magát élni abba a helyzetbe, ahol a problémája gyökerezik.

Nemcsak a hajós „kirándulást” mutatta meg nekem a virtuális valóságban, hanem egy egészen elképesztő látványt is: én belementem Van Gogh: Ciprusok az éjszakai ég alatt című festményébe. Hihetetlen volt – repültem bele a festménybe, minden valóságos volt körülöttem, úgy éreztem, meg tudnám érinteni a lámpaoszlopokat, a házak falát, aztán kinyílt az egyik ház ajtaja, berepültem rajta, aztán kinyílt szemben az ablak, azon kirepültem… szóval: leírhatatlan élmény volt. De ez mire jó – azon túl, hogy elképesztő élmény?

A virtuális valóságban olyan helyekre jut el az ember, ahol soha nem járt – vagy azért, mert nem létezik, mert egy mesevilág, vagy azért, mert nem tud, nincs bátorsága elmenni valahová. Amit ön látott az imént, a Van Gogh képpel kapcsolatban, az éppen a képzőművészet tanításához is nagyon jól használható. De nem mellesleg végtelenül megnyugtatja az embert a látvány. El tudunk jutni múzeumokba, képtárakba. Olyan közel tudunk menni a kiállított műtárgyhoz, mint élőben soha. A virtuális valóság az oktatásban rendkívül jól használható. Például a történelemtanításban: el tudok menni Pompeii-be. Ott vagyok, körbe tudok nézni. Ugyanígy a földrajz oktatásában is nagyon hasznos – lényegében bárhová eljut az ember úgy, hogy egy szobában ül. Aztán ott van a csillagászat vagy az orvosképzés. Ez utóbbi esetben a virtuális valóság technológia rendkívül hasznos. Megjelenik a hallgató előtt egy szerv, azt körbe tudja járni, meg tudja vizsgálni. Ez a technológia érdekes élménnyé varázsolja a tanulást. De koncertekre is el tudunk menni – persze virtuálisan. Ott állunk a karmester előtt, körülöttünk a zenészek, és senkit sem zavarunk – hiszen ez csak egy virtuális valóság. De minden teljesen élőként hat. Nemrégiben például egy Paul McCartney koncerten Paul mellett álltam, és abból a szögből láttam mindent, ahonnan ő. Röviden összefoglalva: a virtuális valóság ajtót nyit egy másik világba, amely lehet a miénk is.


  •   
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
Hirdetés