Búcsú

  •   
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

„A Kistehénbe menjünk. Kedves neve van. Kistehén. Voltam már ott, jól főznek. Terasza is van, jó árnyas, ebben a hőségben nagyon jólesik majd.” – mondja, és siet előre, mutatja az utat. Én kiabálok utána, hogy ne rohanjon, mert még elesik vagy rosszul lesz ebben a kánikulában, de ő csak szalad, nem lesz semmi baj, int, hogy siessek már.

Hirdetés

Szedem hát a lábam, hogy utolérjem. Végül nem nehéz, mert megállítják. „Művész úr, csak egy fotót szeretnénk készíteni önnel. Lehet?” A művész úr, mindenki meseírója pedig boldog. Megáll, persze, mosolyog, bohóckodik is kicsit, megsimogatja a gyerekek fejét. Mindenkivel beszélget néhány percet.

„Boldog vagyok.”- mondja, miután leültünk a Kistehénben, Balatonszárszón azon a forró nyári napon.

„Boldog vagyok, mert árad felém a szeretet. Alig bírom befogadni. Majd egyszer, sokára, ha én is elmegyek, a túloldalon elmesélek mindent a többeknek – például Zelk Zolinak. Zolinak nagyon jó humora volt ám.” – mondja, és nagyot nevet, a huncut szeme bele is könnyezik. Aztán mesél Zelk Zoltánról, milyen közös mókákban volt részük. Meghallgatom a Keménykalap és Krumpliorr történetét, és még ezer vidám vagy kevésbé vidám emléket.

Valami hamburgert eszik, és csak mesél. Aztán egyszer csak váratlanul így szól: „Aztán a haját le ne vágassa ám. Soha. Ígérje meg.” Bólogatok, persze, megígérem.

Sétálunk még a parton, néha leülünk egy padra, büszke vagyok, hogy vele sétálgatok, kihúzom magam, igen, én itt Csukás Istvánnal ballagok, végtelen szeretet árad körülöttünk, az emberek mosolyognak, mindenki ismeri, hát, persze.

2018 nyarán a Balatonnál Csukás Istvánnal
fotó: Országkép

Karácsonykor felhívom, hogy van, meséljen. „Dolgozom, szedem össze a régi leveleket, amiket kaptam és amiket írtam, meg minden kritikát, újságcikket, ami megjelent az elmúlt évtizedekben, ezeket rendszerezem, majd könyv lesz belőle. Meg verseket is írok, majd egy új verseskötetet is kiadok. Az író feje tele van, csak győzze leírni.”

„De jól van?” – kérdezem.

„Kicsit náthás vagyok.”- de még ezt is nevetve mondja, én persze kérdőre vonom, hogy miért nem vigyáz magára, mire ő csak ennyit mond: hiába, a vírus a levegőben van, ha csak kinyitom az ablakot, beugrik. De semmi gond, tényleg jól vagyok.”

Januárban a budapesti lakásának ajtajában vár. „Már vártam, megmutatom az összegyűjtött leveleket, cikkeket.” Aztán azon kesereg, hogy még mindig nem kezdődött el a Süsü 3. részének a forgatása, pedig nagyon várja. Ott lesz a forgatásokon, mert ott is szükség lesz rá, meg hát, egyszerűen csodálja a színészeket.

„Mindig, amikor hallom a színészeket, végtelenül boldog vagyok. Alig hiszem el, hogy a szövegeket én írtam, mert a színészek olyan csodálatosak, életet visznek a leírt sorokba.”

Aztán együtt megnézzük a kisfilmet, amit nyáron készítettünk vele. Mosolyog, kommentálja, hogy milyen jól mondta, igen, ez tényleg így volt, és milyen vicces történetek estek meg vele, amelyeket elmesélt a filmben.

Hagyom dolgozni, érzem, hogy haladna a munkával. Búcsúzunk.

Aztán váratlanul azt mondja: „Még mindig olyan szép a haja. Ugye, megígéri, hogy nem vágatja le?” Megígérem, mondom. Megölelem és úgy búcsúzunk, hogy majd valamikor tavasszal újra jövök, márciusban, talán, amikor hozok meglepetést, azt a kisfilmet, amit forgattunk a nyáron. DVD-n kéri, és nagyon köszöni, mert az is kell a gyűjteménybe.

Most már Zelk Zolinak mesél.

Én pedig nem vágatom le a hajam. Soha. Megígértem.


  •   
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
Hirdetés