Borostyánlugas, diófák és mennyei ételek

Lehet, hogy nem volt időnk alaposan körülnézni, de Orosházán nincs sok étterem. Van persze hamburgeres, hod-dogos, pizzéria, gyorsétterem, de azt a klasszikus „beülős-kiszolgálós-elüldögélős” vendéglőt nem találtuk. A belvárosban keresgéltünk, és az ott található hotel éttermén kívül más nem volt.

Persze, ezt ne is rójuk fel az amúgy gyönyörű kis mezővárosnak – amelyet méltánytalanul keveset emlegetnek a turisztikai oldalak -, hiszen azt hiszem, nincs is szüksége egy huszonvalahányezres kisvárosnak 3-4 nagy étteremre. Elég 1-2.

Na, ott tartottam, hogy keresgéltünk, de nem találtunk. Elindultunk hát Gyopárosfürdő felé, arra gondolva, hogy ott biztos lesz, hiszen Gyopárosfürdő mégiscsak üdülőövezet. És ekkor – félúton – belefutottunk egy gyönyörűségbe. A Diófa csárdába.

Fotó: ORSZÁGKÉP

Ott kezdem, hogy hatalmas parkolója van a bejárat előtt, nincs gond azzal, hogy „de hol álljunk meg?”.

Ahogy beléptünk a kapun, egy lugasos, árnyas csodaszép terasz fogadott minket. Nem is tétováztunk, beültünk gyorsan az egyik kis lugasba: hosszú asztal, kockás terítő, padok. És végtelen nyugalom. A többi vendégtől teljesen elszeparálva, így, a kis árnyas lugasban. Diófák alatt. Tény, hogy már nagyon vártuk a jó időt, hogy ki lehessen ülni az éttermek teraszára, de hogy pont az „álmaim éttermi teraszára” bukkanunk Orosházán, azt nem gondoltam volna.

Azt sem tudom, hogy az itteni emberek alapvetően ennyire kedvesek, vagy csak ebben az étteremben van ez a kimagasló kiszolgálás, de az biztos, hogy már az az első pillanatban csillagos ötösről indult az étterem. Ahogy leültünk, egy percen belül jött a pincér, hozta az étlapokat és felvette az italrendelést. Pedig tele volt a terasz is, sőt, ahogy láttuk, bent is sokan ültek. Nem kellett várakozni, nyújtózkodni, integetni, hadonászni, hogy valaki végre megkérdezze, mit szeretnénk.

Az étlapot végig nézve nehéz volt a választás,

de végül is kemencés kacsacombot választottam hagymás törtburgonyával és párolt káposztával, míg a társam egy brassóit. (hát, igen, megint brassói, az örök kedvenc.)

Ahogy kihozták – teljesen emberi idő alatt -, rögtön megbántam, hogy nem brassóit kértem én is. Zománcos kis tepsiben hozták, csodásan nézett ki, ínycsiklandozó illatokkal. Nem tudok róla sokat áradozni, elég, ha megnézik a képen. A tepsi sarkában pedig vegyes savanyúság. Hát, elképesztően nézett ki. Ahogy megkóstolta a kollégám, azonnal rá is vágta, hogy „és rendkívül finom is.” Azért egy-két falatot ki tudtam könyörögni, tényleg csak azért, hogy érezzem az ízét… ó, mennyei volt. Nem túl zsíros, de nem is száraz. Éppen elég hús volt benne. És ami a lényeg: nem a “maradék” húsokat kockázták fel, nem a mások által meghagyott, vagy a konyhában “hulladékként” kezelt zsíros, ilyen-olyan húsokat, hanem színhúsból – talán combból -, kockázott falatok voltak. Ez fontos. A brassói bizalmi étel.

Az én kacsámmal sem volt semmi gond, puha, jól átsült, ropogós bőrű volt, és a krumpli is olyan finom volt, hogy már a kacsát régen megettem, a hagymás burgonya maradékát még lapátoltam, mert bűn lett volna otthagyni.

Vérszemet kaptunk. És tényleg csak azért, mert a kiszolgálás kifogástalan volt, mint ahogyan a főétel is. Így hát döntöttünk: bár teljesen jóllaktunk, én eszem még egy palacsintát, társaságunk harmadik tagja pedig egy gesztenyepürét. A palacsinta – kérem – pont olyan volt, ahogy nagymamám sütötte. A püré is hagyományos volt, semmi ciráda, de isteni finom.

A kávéra is figyelnek. Erős, de nem savas, hanem aromás kapuccsínót és presszókávét kaptunk.

Az ételek az átlagosnál talán valamivel olcsóbbak.

Hárman ettünk, főételt, desszertet és kávét is ittunk, – persze az üdítőkön, ásványvizeken kívül -, és nagyjából 10 ezer forintot fizettünk.

Meglátogattam a mosdót is. Gyönyörű, tiszta, jól felszerelt, szóval, abban sem volt kivetnivaló.

Komolyan, már szándékosan kerestem a hibát. Hol hibáznak? Mert valahol biztos… De nem találtam.

Összegezve tehát: az orosházi Diófa csárdába mindenképpen érdemes betérni – mint megtudtuk, olcsó menü is van, naponta friss fogásokkal, és választani is lehet. Nemcsak a hely elragadó, a zöld borostyánlugasokkal, hanem a kiszolgálás is, és persze az ételek is nagyon finomak. Legalábbis, amit mi ettünk, az rendkívül ízletes volt.

Orosháza messze van – persze, attól függ, honnan nézzük. Ahonnan mi érkeztünk, onnan messze volt. De higgyék el, érdemes ellátogatni a Diófa csárdába, ha arra járnak, mert bár nincs benne semmi cifraság, nincs idegen szavakkal teli tűzdelt étlap, nincs „konfitált, szuvidált” vagy mittudoménmilyen ételkülönlegesség, van viszont barátságos pincér, aki nem túl sok, de nem is kevés, békés, kellemes terasz, és biztos vagyok abban, hogy azért volt tele a hely azon a hétfői napon, amikor mi ott voltunk, mert mindenki így gondolja:  a kevesebb mindig több.

Ide még biztos, hogy visszajövünk!