Bivalyrezervátum – Kápolnapuszta aranyfényben

 

„Na, gyere ide, hadd simogassalak meg” – benyúlok a karámba, cuppogok, fütyülök, fogalmam sincs, hogyan kell a bivalyokat hívni. Az állatok bambán néznek, „ez mit nyújtózkodik” – gondolják, és kérődznek tovább békésen. Aztán az egyik nagyszarvú elindul mégis felém. Lassan cammog, aztán tisztes távolban, olyan 20 centire megáll a kezemtől. Nézi, nézi, aztán egy hatalmasat prüszköl… a kezemről pedig csurog az áttetsző, langyos bivalyváladék. Hol lehet itt kezet mosni… – egy bivalyrezervátumban?

Kápolnapusztára, a Bivalyrezervátumba jöttünk – itt él Magyarország legnagyobb látogatható bivalycsordája Zalakomár és Balatonmogyoród között. A rezervátum a Magyarországon őshonosnak számító bivaly fennmaradásában, génállományának megőrzésében fontos szerepet játszik, és egyben a faj bemutatásának központja. Nyáron nyilván teljesen más, mert kihajtják az állatokat a nyílt területre, ahol távcsővel is meg lehet nézni a dagonyázó, legelésző bivalyokat. Ilyenkor, télen istállóban, és az istálló körüli karámban vannak, de így legalább közelről meg lehet nézni ezeket a hatalmas, nagyszarvú állatokat.

Bivalycsorda / Fotó: ORSZÁGKÉP
Bivalycsorda / Fotó: ORSZÁGKÉP

De ne szaladjunk ennyire előre. Amikor leparkolunk a rezervátum előtt, látom, hogy egy német nyugdíjas csoport is megérkezik. Mindegy, ilyenkor egyébként sincs tömeg, nem zavarjuk egymást ezen a hatalmas területen – gondoltam.

A belépőjegy teljesen elfogadható: a teljes árú felnőttjegy 800 forint – ez mindenképpen megéri, végtére is sosem láttam még bivalyt, hát még bivalycsordát. Amikor belépünk, néhány lépés után egy kisebb kecskekarám mellett megyünk el – gyengéim a kecskék, egyszerűen imádom ezeket az állatokat.

Az egyik kis fekete kidugja a fejét a rácson, persze, hogy odarohanok, simogatom a fejét, és a puha orrmancát. A többi kecske messziről néz, mozdulatlanul. Ez elvben az állatsimogató, de ezek nem akarják, hogy megsimogassák őket. Csak ez az egy kis fekete.

Egész délután sütött a nap – kegyes az idő -, és most, a lenyugvó nap fénye szórja az arany színt az egész rezervátumra. Lenyűgöző a táj a demerungban.
Csodaszép a táj / Fotó: ORSZÁGKÉP
Csodaszép a táj / Fotó: ORSZÁGKÉP

A német turistacsoport zavarja csak meg az idillt – hangosan nevetnek, beszélgetnek, trappolnak, kerepelnek.

Egy német csoport is látogatott / Fotó: ORSZÁGKÉP
Egy német csoport is látogatott / Fotó: ORSZÁGKÉP

A kecskék után jönnek a szamarak. Egy szamár-pár fogad minket. A fejüket egymáshoz hajtják, ezek aztán szeretik egymást. Az egyik csak odacammog, és hagyja, hogy megsimogassam.

A távolban fehér lovak az arany fényben – néhány percre megállunk, és csak csodáljuk a látványt.

És végre elérkezünk a bivalyokhoz.

Az istállóba megyünk – erre vezet a tanösvény -, ahol egy kiállítást nézünk végig, ahol régi fotókon mutatják meg, hogyan éltek évtizedekkel ezelőtt a bivalytartók, és milyen eszközeik voltak.

Az istálló végében pedig ott vannak a bivalyok. Benyújtom a kezem, cuppogok, fütyülök, gyere már ide, hadd simogassalak meg – mondom. Több bivaly álldogál az istállóban, de messzebb vannak. Csak bámulnak rám, ez mit nyújtózkodik itt – gondolhatják, én pedig tovább fütyülök, hívogatom az állatokat – fene tudja, hogyan kell csalogatni a bivalyokat, jobb híján cuppogok, fütyülök.

Aztán az egyik nagy melák lassan elindul felém – megáll a kezemtől 20 centire, és hatalmasat prüszköl. A kezemről folyik a bivalyváladék. Akkora orra van, mint a tenyerem. Na, mindegy, hol lehet itt kezet mosni? Sehol. Papírzsebkendőbe törlöm a kezem, aztán persze előkerül a fertőtlenítő is.

A prüszkölő pedig ott áll előttem egy méterre, és bámul. közöttünk van az istálló ajtaja, vagyis, nem tud kijönni. Néz, én is nézem: hatalmas, fekete állat, óriási szarvakkal. Na, most a többi is megindul, közelednek.

Ő kíváncsi volt / Fotó: ORSZÁGKÉP
Ő kíváncsi volt / Fotó: ORSZÁGKÉP

Mi pedig távolodunk, megyünk tovább. Kint, a karámban is rengeteg bivaly, henyélnek, esznek, kérődznek, bámulnak, dagonyáznak a sárban.

A tanösvényt végig táblák övezik, ahol elolvashatják a látogatók a bivalyok történetét, tartási szokásokat, lényegében mindent, amit erről az állatról tudni kell.

Körülbelül egy órát töltünk a bivalyrezervátumban – és megállapítjuk, hogy így is jó, télen, mert közelről láthatjuk az állatokat az istállóban, karámban. Nyáron biztosan teljesen más. A vízibivalyok szeretnek dagonyázni, így a rezervátum területén több hatalmas tócsa is van – nyáron természetesen ezekben dagonyázik a 250 bivaly – és ezt láthatják a látogatók.

Kifelé menet még megállok a kecskéknél, de a kis feketém már a távolban vacsorázik – szénát kaptak, azt hiszem.