Hogyan létezhetnek még mindig lehúzós, ramaty ételeket tálaló „becsali” csárdák?

  •   
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Óriási a fejlődés a magyar gasztronómiában – ez kétségtelen. Az utóbbi néhány évben olyan éttermek nyíltak, amelyeket tényleg érdemes kipróbálni. Elképesztően jó a konyha, kedves a kiszolgálás, az ember szívesen jár vissza – akár autózik is száz kilométert, hogy újra és újra megkóstolja az ételeket, az újdonságokat. (Elég sok ilyen nagyszerű éttermet tudnék sorolni – újakat és évek óta működőket: például a vászolyi Zománc Bisztrócska, vagy a Kistücsök Szemesen, vagy Tatán a Várkanyar, jaj, mennyi csoda hely.) De a régebbi éttermek között is nagyon sok megújult, „felvették a ritmust”, rájöttek, hogy már nem megy az avas olajos rántott hús a ragacsos rizzsel. Persze, ezek a vendéglátóhelyek élnek és virulnak is. Vannak középkategóriás kiváló vendéglők, és persze felső kategóriások is. Azt hittem, hogy már nem léteznek úgynevezett „becsali” csárdák, ahol unott a pincér, rettenetes az étel és persze irdatlan drága. Az elmúlt egy hónapban viszont kettőbe is belebotlottunk. Óriási csalódás volt. És persze eszembe jutott a Magyar Konyha, pontosabban annak kiadványa, amely a legjobb éttermeket sorakoztatja fel, ahol nem csalódik az ember. Na, ezt elfelejtettem fellapozni, pedig nagyon érdemes lett volna.

Becsali 1.

Vannak családi ünnepek, amelyek nagyon fontosak. Ilyen volt több mint húsz éve a szüleim házassági évfordulója. Úgy döntöttem, elviszem őket egy balatoni csárdába, amelynek akkoriban nagyon jó híre volt. Talán az első vagy második havi fizetésemet kaptam meg életemben – a saját keresetemből akartam megvendégelni őket. Még arra is emlékszem, hogy kacsát ettünk, és más sültek is voltak az asztalon, de apám inkább birkapörköltet evett, mert ő igazán azt szerette. Egyszerűen fantasztikus volt minden: a sültek frissek voltak, illatosak, a pörköltre pedig azt mondta apám: ilyen finomat még sosem evett. Cigányprímás húzta a Pacsirtát – apu imádta -, remek borokat kínáltak, és még megfizethető is volt ez a kis családi ünnepség. Boldog voltam, amikor láttam, mennyire jól érzik magukat a szüleim. Annyira, de annyira örültem, hogy ilyen családi ünnepet rittyentettem – mármint, nem én, csak az ötlet volt az enyém, az igazi ünnepet a csárda rittyentette.

Sok idő eltelt, és persze a sokadik havi fizetés is megérkezett.
Hirdetés


A páromnak pedig kerek születésnapja volt. Eszembe jutott, hogy elviszem oda, igen, pontosan oda, ahol a szüleim is olyan jól érezték magukat. Már a számban éreztem a gyönyörű kacsa ízét, a remek borok zamatát, éreztem a balatoni csárda hangulatát, magam előtt láttam a kedves, mosolygós pincéreket, szóval, izgatottan vártam a nagy napot – meglepetés, még mondtam is, igen, meglepetés lesz, olyan helyre viszlek, hogy soha nem felejted el, mondtam.

A csárda közelében már ott virított ugyanaz  tábla, ami húsz éve, ami a legendás helyet reklámozza.

Amikor odaértünk, valami gyanús volt az első pillanatban, valahogy olyan árvának tűnt. Kicsit veszített a fényéből, kopottas volt a berendezés, a falak kicsit koszosak, de nem adtuk fel, még bizakodtam.

Aztán jött a pincér, kicsit szétszórt, mogorva és unott. Nem akarom részletesen elmondani, mert igen  hosszú lenne ez az írás, de az biztos, hogy csaknem húsz perc telt el, mire az italokat megrendelhettük. (Zárójel: Budapestről érkeztünk, és mire odaértünk, farkaséhesek voltunk.) Szörnyű gyanú fogott el, amikor a zsíros asztalra ragadt az ingem ujja, ahogyan lapozgattam az egérrágta, étlapnak nevezett étel- és zsírpecsétes valamit. Csend volt, senki nem volt rajtunk kívül. Suttogva mondtam, hogy lehet, hogy ezt benéztem, de az ünnepelt csak a fejét rázta, dehogyis, hiszen van itt kacsa, sült, jó pecsenye, káposztával, krumplival. Csaknem negyven perc múlva sikerült megrendelni. Öt perc alatt érkezett a sült – bár ne érkezett volna. Bár azt mondta volna a pincér, hogy

“elnézést, kérem, menjenek innen, én itt semmit sem ajánlok, keressenek gyorsan egy kifőzdét vagy akár lángosost, higgyék el, jobban járnak.”

De nem mondta. Faarccal hozta a sültet, valahogy sikerült letenni az asztalra. Illata semmi. Kőkemény a hús – lényegében ehetetlen. És hideg. De egyik-másik alkatrésze meg forró volt. A krumpli pedig nyers. A káposztába bele se kóstoltunk, mert erjedt szaga volt. Ettünk. Halált megvető bátorsággal rágcsáltuk a kőkemény állatot, amely inkább büdös volt, és a krumplit. Nem mertünk felállni. Alig hittük el, hogy ilyen még létezhet. Csaknem 12 ezer forintot fizetünk ezért a rettenetes ebédért. Aztán sétáltunk egyet a parton, és arról beszéltünk, hogy vajon mindketten ételmérgezést kapunk-e, vagy megússzuk?

Később tudtam meg, hogy a csárda gazdát cserélt sok évvel ezelőtt. Valaki megvette, aki egyáltalán nem foglalkozott vendéglátással előtte – igazából úgy gondolta, hogy most meggazdagodik, hiszen a csárdának óriási híre volt. Aztán elmaradt a gazdagság, és lassan a vendégek is, most pedig lényegében vegetál még valamennyire, de a környéken élők tudják, hogy oda tilos menni. Az út mentén düledező tábla még mindig becsalogatja a gyanútlan, messziről érkező embert.

Végtelenül rossz volt az a nap.

Meglepetést, élményt szerettem volna adni a szülinaposnak, ugyanolyan boldognak akartam látni, mint akkor, régen a szüleimet. Imádom nézni, ahogyan eszik, ahogy ízleli az ételeket és elégedetten bólogat. Most pedig attól rettegtem, nehogy rosszul legyen visszafelé az úton.

forrás: Pixabay
Becsali 2.

Alig telt el egy hónap, az ország egy teljesen másik tájára vetődtünk. A víz mellett láttuk meg a csárdát – egyszer, valamikor szerelmünk hajnalán, sok évvel ezelőtt ettünk már ott. Rémlett, hogy nem volt annyira betyáros, de pontosan nem emlékeztünk, mi volt a probléma – és hogy valós volt-e, vagy csak mi voltunk rosszabb passzban. Na, sebaj, nosztalgiázzunk – ez volt a jelszó.

Nem kellett volna. Sutba a nosztalgiával.

„Paprikalekváros-sajtos csirkemell”. Aha. Na, ez a következőképpen nézett ki: avas, büdös olajban áztatott rántott húsra rákentek egy konzerv paradicsompürét, és megszórták egy rosszabb trappistával. Elvágni nem lehetett, olyan kemény volt a hús. A párom egyáltalán nem tudott megküzdeni a hússal – pedig kértünk recés kést is, hátha azzal sikerül. Elrágcsáltuk hát a mogyoróburgonyát, a köretet, a széttrancsírozott húst pedig otthagytuk. A szenvedés, kínlódás, gyötrődés látszott a húscafatokon, az izzadságos munka, amellyel próbáltuk szeletelni, aztán amikor végre sikerült valamiféle rést vágni rajta, sajnos felcsapott egy szag, ami nem volt biztató. A húsból és a köretből is legalább jó sokat adtak. Így jóllaktunk – a krumplival. A hatalmas húsokat visszaküldtük – a pincér megkérdezte, hogy csomagolja-e, de mondtuk, hogy eszébe ne jusson.

Itt szerencsére csak hatezer valahányszáz forintot fizettünk, de inkább ettünk volna fele ennyiért a sarki gíroszosnál.

forrás: Pixabay
Nem azért…

Nem azért írtam le mindezt, hogy indulatokat gerjesszek, vagy sajnáltassam magam. (Mondjuk, a születésnap tönkretétele nagyon rosszul esett, nagyon szomorú voltam, teljesen elrontotta az a csárda az ünnepünket.)  Persze, felállhattuk volna mid a két helyen, és mondhattuk volna, hogy ezt nem esszük meg, és kérjük a panaszkönyvet, stb. De nem tettük. Egyszerűen nem vagyunk ilyen emberek. Nem szerettünk volna sem botrányt, és megbántani sem akartunk senkit. Hagytuk, hogy minket bántsanak meg – az ehetetlen ételekkel, és a nemtörődöm kiszolgálással. Balekok vagyunk. Tudom. Gyanítom, hogy többségünk nem szól, legfeljebb magában dohog, hogyan lehetséges ez.

Szándékosan nem írtam le a két csárda nevét, és azt sem, hogy hol vannak ezek a vendéglátóhelyek. Inkább csak azért írtam le a történeteket, hogy igenis érdemes körülnézni, hová megy az ember ünnepelni, vagy csak enni egy jót. Mert ez a “becsali”- jelenség még mindig létezik.

Remélem, kevés csárda ismer magára – nagyon jó lenne.

Azt mondják a szakemberek, hogy ezek a „becsali” csárdák előbb-utóbb kikopnak, mert tényleg hihetetlen fejlődésen megy át a magyar vendéglátás és a gasztronómia. Ugyanúgy elkopnak, ahogyan elkopott az a balatoni – egykor remek – csárda, ugyanúgy ragacsosak lesznek, koszosak és leharcoltak, a vendégek is eltűnnek, és vagy átveszi valaki, aki újra felvirágoztatja, vagy egyszerűen összedőlnek.

Berki Júlia írása

 


  •   
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
Hirdetés