A visegrádi Gulyás Csárda: kevés kellene a tökéleteshez

Melyik éttermet próbáljuk ki Visegrádon? – kérdeztem a kollégámat, aki mutatott erre is, arra is, hogy itt is egy, ott is egy, na, igen, jó, de akkor melyik legyen?

Legyen ez: a Gulyás Csárda! – mutatott a kis utcában lévő apró házikóra, amely valóban egy klasszikus, kicsi, kedves csárdának tűnik kívülről.

Gulyás csárda – nem valami ötletes név, mint amikor a kutyát Bodrinak vagy Morzsinak nevezik el, de mindegy, annyira éhesek vagyunk, hogy szinte feltépjük a csárda ajtaját.

A fogadtatás nagyon kedves – azonnal jön a pincér, bekísér az étterembe, türelmesen kivárja, amíg kiválasztjuk az asztalt – mert mi tagadás, ebben sem vagyunk túl egyszerűek, és olykor akár két-három percig is válogatunk. Ide ne, mert itt jön rám a huzat, oda se, mert a szomszéd asztalnál tombolnak a vendégek és az ovis  gyerekek rohangálnak üvöltve az asztalok között, na, amoda se, mert ott meg háttal vagyunk a bejáratnak… Szóval, ilyen gondjaink vannak általában. De itt viszonylag hamar felmértük a terepet, és gyorsan választottunk asztalt. Persze, hogy a legjobbat.

Tényleg nagyon figyelmes a kiszolgálás, azonnal hozzák az étlapot is, és rögtön meg is kérdezi a pincér, hogy milyen italt hozhat.

Amíg jön a vizünk, körbenézünk – jó kis hely ez, jól néz ki. Szeretjük az ilyen stílusú kis csárdákat.

Az ásványvizet kihozzák, de nem szeretem a citromot a vízben – így gyorsan megszabadulok attól a szelet citromtól. Nekem olyan íze van a citromos ásávnyvíznek, mintha vécéillatosítót kortyolgatnék. Jó, tudom, van, aki így szereti, van, aki úgy. Én – történetesen – tisztán szeretem a vizet.

Az étlapon nagyon-nagyon sok étel… ez gyanús.

Különösen annak fényében, hogy rajtunk kívül egyetlen asztalnál ülnek, a többi teljesen üres, pedig éppen ebédidő van… Tehát: az egyenlet így néz ki: alig van vendég ilyenkor, télen, az étlapon viszont ezer étel közül lehet választani – félő, hogy jó néhány ezek közül már napokkal ezelőtt elkészült.

Meg is kérdezem, hogy jól járok-e, ha csirkepaprikást kérek. Ugye, itt arra gondolok, hogy mikor főzték? A pincér rám néz, aztán fel a plafonra, és azt mondja: tegnap. Nem lenne azzal baj, ha tegnap főzték volna, de továbbra is tamáskodom magamban, hogy ha a pincér azt mondja, hogy tegnap, akkor az minimum tegnapelőtt.

„Jó, akkor szeretnék kérni egy májgombóclevest, fél adagot és egy füstölt sajtmártásos pulykaszeletet vegyes körettel.”

A kollégám nagy húsfazekat kér és brassóit. Brassóit! Megjegyezni: a brassói nagyon-nagyon bizalmi étel.

Nem is húzom tovább az időt, a leves megérkezik, és isteni. Házi májgombóc, a leves nem látott sem zacskós ételízesítőt, sem leveskockát, semmi műanyagot, rendkívül finom. Megkóstolom a húsfazekat is, ugyanolyan remek az is, és ami meglepő, teljesen más az a leves, mint az enyém. Hm….

Csak azt nem tudom, miért habos a húsfazék leves teteje? Az mindig ilyen? Vagy csak én nem figyeltem jól? Mindegy, van Erős Pista meg hegyes pirospaprika, a nagy kedvencem, mindent bele, és néhány perc múlva minden leves elfogy. Ez remek volt.

Nemsokára hozták a főételt: a füstölt sajt-mártásos hús nem volt rossz, a natúr pulykát nehéz elrontani, a mártás sajtízű, tehát finom, a vegyes köret már menzás kicsit. A sült krumpli kissé ázott, puha, sehol egy ropogós szál, a rizs meg rizs, amolyan.. közétkezdés. Finom, nincs vele gond egyébként, lényegében semmivel sincs probléma, csak kicsit tényleg iskolai menzás érzésem támadt.

A kollégám kicsit rosszabbul járt. Hiába mondom mindig, hogy a Brassói bizalmi étel. Sajnos itt sem sikerült jól elkészíteni: öklömnyi húsrögök itt-ott a tányéron, ázott, puha, szintén öklömnyi krumplidarabokkal, lényegében zsírköpenyben az egész… Jaj..

Kenyeret kell hozzá kérni, ezt így magában nem lehet megenni, annyira zsíros.

„De rossz is?” – kérdezem, mire a kollégám mondja, hogy nem, nem rossz, az íze finom.. Csak ugye a fent említettek: azonosíthatatlan, hatalmas húsrögök, némelyik ehetetlenül cupákos, zsírban úszva, és a krumpli szintén csicsog a zsírtól és vizes is.

Kértünk még vegyes savanyúságot. A káposztával nem volt gond. Az almapaprikával és a paradicsomsalátával sem. Hanem az az uborkasaláta..Ez frissen szeletelt uborka volt, rálöttyintve valami cukros-fokhagymás lé. Szóval: nem uborkasaláta.

Jó, mindegy, megettük. Mármint a főételt. A salátát nem.

„Itt igyunk kávét, vagy máshol?” – kérdi kollégám.

„Hát, persze, hogy itt. Nézzük meg, az milyen.”

Színes melegvíz / Fotó: ORSZÁGKÉP

Néztem a kávéfőzőt, mert pont szemben volt velem. Nem tűnt az rossznak. De sajnos, ami kijött belőle, az  híg, íztelen, langyos…

Összességében tényleg nincs sok gond ezzel az étteremmel. Nagyon-nagyon kedves a kiszolgálás – legalábbis, amikor mi ott voltunk. A leves kitűnő volt. Szóval, tényleg annyira kevés kellene, hogy tökéletes legyen minden. Az a brassói.. az a sült krumpli… De miért?

Mondjuk, a kávé az konkrétan merénylet volt.