A Kóborló Farkas

Kevesen ismerik annyira jól Magyarországot, mint Juhász Árpád geológus, a hazai természettudományos  ismeretterjesztés egyik legjelentősebb alakja. Olyannyira ismer minden zugot az országban, hogy tíz évig az ő tankönyvéből tanult minden idegenvezető. Már a hatvanas évektől népszerűsítette a geológia tudományát a sajtóban, rádióban és a televízióban is. Az ő nevéhez fűződik a Magyarországot bemutató híres filmsorozat, az Évmilliók emlékei vagy a Még egymillió lépés és a Kerekek és lépések című sorozat. Arra voltunk kíváncsiak, hogy neki, aki igazán ismeri az országot, van-e kedvenc községe, kirándulóhelye, tud-e választani a milliónyi gyönyörű táj közül, amelyet végig járt. Juhász Árpád 83 éves, és a ma is rendszeresen túrázik, kirándul a hegyekben, patakok mentén, erdőkben.
Kezdjük településsel. Van kedvenc városa vagy községe?

A Cserehátban, Észak-Magyarországon, közel a Bódva völgyéhez van egy falucska, amelyet Viszlónak hívnak. Édesapám szülőfaluja. Ott volt az én nagyapám valamikor görög-katolikus kántor-tanító. Van ott egy titkos hely, egy gyönyörű kolostor az erdőben. Korábban az udvarán olyan ős-bükkfák voltak, hogy a kolostor ablakán keresztül növesztették ki az ágaikat. Egyébként Dunna-tetőnek hívják ezt a helyet, fogalmam sincs, hogy miért, de jól hangzik. Gyerekkoromban nyaranta rendszeresen mentem oda a barátaimmal, fellógtunk esténként, és a holdfényes éjszakákat ott töltöttük a kolostor magányában. Szép volt a kolostor is, de engem már akkor is inkább a környék geológiája érdekelt. Nagyon ősi, félmilliárd éves kőzetek vannak ott.

Van olyan hely azon a környéken, amelyet nagyon kevesen ismernek?

Igen, éppen az édesapám szülőfalujával kapcsolatban tudok elmesélni még egy nagyon érdekes történetet. Már felnőtt koromban, amikor Portugálián utaztunk keresztül egy autóbusszal, az előttem lévő ülésen ült egy magyar, akivel egyébként addig nem beszélgettem. Egyszer csak hátra fordult, és azt mondta: milyen különös véletlen, hogy éppen elsuhant a busz egy útjelző tábla mellett, amelyre az volt ráírva, hogy Estramos. Ő ugyanis ismer egy magyar helyet, amelynek az a neve, hogy Esztramos. Ó, mondtam, az én is ismerem, mert édesapám szülőfalujához nagyon közel van. Amikor hazaértünk, az illető hozott egy fényképet, amelyen ott ült az én nagy bajuszú nagyapám, és előtte az iskola udvarán a fűben üldögéltek a 6-8-10 éves gyerekek, köztük az ő édesanyja, kislányként, két hosszú hajfonattal. Ezen a környéken van Aggtelek is és a Bódva völgye, de az emberek nem minden zugát ismerik a tájnak. Ott van például a Telekes völgy, ahová szinte soha senki nem kirándul, holott az Magyarország egyik legszebb tája.

Juhász Árpád
Juhász Árpád / Fotó: ORSZÁGKÉP
Gyerekkori emlékek ezek, de felnőttként volt-e különösen emlékezetes kirándulása?

A Rám-szakadékot sokan ismerik, kedvelt kirándulóhely, és csendes időben gyakorlatilag veszélytelen. Egy felhőszakadás esetén viszont életveszélyessé válhat. Megtörtént velem, hogy egyedül kirándultam, és fentről jöttem, Dobogókő felől a szakadékba. Alig hogy elértem a szurdokrészhez, ahol most láncok és létrák segítik a kirándulót, jött egy hatalmas vihar. Akkor még nem voltak láncok sem. Hatalmas zivatar keletkezett, és szemmel láthatóan 20-30-40 deciméterrel emelkedett a patak szintje percenként. Nem tudtam, hogy mit csináljak, így egyre feljebb kapaszkodtam a sziklák oldalában. Szerencsére, a vulkáni kavicsok, amelyek kiállak a sziklából, mint a szemölcsök, segítették a menekülésemet. Azokba kapaszkodtam, és feljutottam egy teraszig. Félelmetes volt. Harsogva rohant a víz alattam, a villámlás olykor megvilágította a patakot, amely akkora már zúgó folyóvá vált, és hatalmas bükkfatörzseket sodort az áramlás. Azok elakadtak a szurdokban. Másnap reggel, amikor lefelé másztam, ezeken az óriási fatörzseken is át kellett verekednem magam, hogy kijussak a kelepcéből. Ugyanitt, a Rám-szakadéknál egy téli napon is kirándultam később. Nem volt hó, de fagyos volt az idő. Jöttem le, de a szurdok magasabb hegyoldalában, a ritkás erdőségben gyalogoltam. Megcsúsztam a fagyos földön, és zuhantam, csúsztam a szakadék felé. Volt annyi lélekjelenlétem, hogy megkapaszkodtam egy fatörzsben, aztán valahogy centiről-centire visszakúsztam a vékony jégrétegen, mindig elérve egy-egy fát. Így értem fel. Ezekből a történetekből az a tanulság, hogy a leggyakrabban járt turistahelyek is szélsőséges időjárás esetén életveszélyessé válhatnak.

Juhász Árpád mesél
Juhász Árpád mesél / Fotó: ORSZÁGKÉP
Felfoghatatlan, akár misztikus esetek történtek önnel a kirándulásai közben?

Megint visszatérnék a gyerekkoromhoz. Sokszor játszottam azt, hogy indián vagyok, és Kóborló Farkas a nevem. Mindig szerettem ugyanis egyedül kószálni a hegyekben. Felnőtt koromban is. Egyszer megtörtét, hogy Páty és Budakeszi között az erdőben éjszaka megálltam egy ritkás erdőszélen, és azt vettem észre, hogy egy vaddisznókonda vesz körül. Nyugodtan túrták a talajt, röfögtek néhány méterre tőlem. Én mozdulatlan maradtam, és csak csodáltam a látványt. Máskor ugyanezen a környéken szeptember végén kirándultam, és egy erdei tisztáson álldogáltam épp, amikor az erdőből előbukkant egy szarvasbika, mögötte hat-hét szarvastehén, aztán megjelent egy másik bika. Rövid időn belül az orrom előtt kezdtek el verekedni – a két szarvasbika. A hárem pedig csendesen figyelte, hogy ki lesz a győztes. Mindeközben bal oldalról megjelent a tisztáson egy muflonnyáj, és nyugodtan legelésztek – miközben a bikák küzdöttek.

Juhász Árpád: Kóborló Farkas
Juhász Árpád: Kóborló Farkas / Fotó: ORSZÁGKÉP
Ma is rendszeresen kirándul?

Ó, hogyne. Most hétvégén is a Bükkös-patak völgyében, egy turistaösvényen kirándultam. Bár hőség volt, ott egyáltalán nem volt kánikula. Két síbottal járok, amelyet nordic walkingnak hívnak, ez stabilizálja az öregkori járásomat – biztonságot adott most is, hiszen a patak sokszor átszeli a turistaösvényt, és síkos köveken kell átgázolni. Egy-két óra alatt el lehet jutni a Kárpát-forrásig. A forrás fölött van a hegyoldalban egy kamaszkori misztikus helyszínem, egy kis tavacska, amelynek a partján 16-17 éves koromban Nap-táncot lejtettem. Hajnali szürkületben mentem oda, kikötöttem magam egy fatörzshöz, jó hosszú kötéllel, és addig lejtettem a rituális táncomat, amíg az első csillagokat az alkonyatban meg nem láttam. Akkor eloldottam magam, ittam vizet, ettem is, majd lementem a völgybe a forráshoz, és meditációval töltöttem az éjszakát. Egyetlen látogatóm volt, egy borz, amely borzasztóan megijesztett, de hamar elspurizott.

Szerző: Vági Barbara

Vági Barbara